kinyitott a kávéház

Uh, hát azért örülök, hogy kereken két nap múlva megérkezett a férjem. Brüsszelben sorra függesztettek fel minden fajta tömegközlekedést a sztrájk miatt, vasárnap még csak a repülőtér nem működött, hétfő délután már a távolsági vonatok sem. C. ma délelőtt felugrott az első vonatra, ami még közlekedett, és kettőre itthon volt este 8 helyett. Októberben utazik újra, ha minden igaz, Athénba. Remélem akkor annyival könnyebb lesz már, hogy Andó oviba fog járni.  Olvastam threadsen egy borzasztó sztorit, amin azóta is kattogok néha, meg C.-val borzongva beszélgettünk róla. Röviden, egy 34 éves elvált anyuka, orvos, bár ez nem releváns, szívinfarktust kapott otthon a hároméves gyereke mellett, és napok teltek el, mire megtalálták őket. Elképzeltem, mit élhetett át az a kisgyerek, és a szívem facsarodott bele. Nem segített, hogy Andó nemsokára hároméves lesz, és akarva-akaratlanul elképzeltem őt ebben a helyzetben. Gondolkodtunk, hogy meg kellene neki tanítani alapvető fontos dolgokat...

A férjem elutazik 2,5 napra Brüsszelbe munkaügyben, hadd ne mondjam, mennyire tartok attól, hogy hogy fogjuk hárman eltölteni ezt az időt. Nem is a napi rutin a nehéz, mert sokat vagyok velük egyedül, hanem a tudat, hogy du. 5-6 között a szokásos módon nem érkezik a segítség. Meg hogy ne a kaja legyen a megküzdési eszközöm. Meg a szimultán altatás olimpiai számában sem indulok még magabiztosan. Kedden szerencsére jön a bébiszitter, egyébként igyekszem megduplázni a kint töltött időt, hogy estére Andó könnyen ágyba dugható legyen, a szabadban amúgy is könnyebben menedzselhető minden nemű feszkó.

Most olyan mintában vagyunk, hogy az egyik nap könnyű, a másik nehéz, egymást váltogatva, így várom a holnapot,  a mókát és a kacagást, mert a mai nap sokat kivett belőlem. Andó legörbülő szájjal kelt nyolckor (jó, ez már győzelem, hogy nem fél hétkor), C. már fél lábbal kint volt az ajtón, amikor sírva kérte a banánját a táskájából, az nem volt jó, amit a konyhaasztalról ajánlottam neki. C. meg még vissza is fordult, mert azt hitte, őt siratja. Később üvöltve követelte a gumiszalagot, amivel épp tornáztam, semelyik más nem volt jó, mondjuk nekem sem, mert különböző erősségűek. Fohászkodtam, hogy Mimit ne ébressze fel, hadd fejezzem be a negyven perces tornát. Nem volt kedvem baba-mama körbe menni, helyette csatangoltunk egy hosszabbat, ez helyrebillentette minden érintett személy hangulatát. Kivételesen nem játszóztunk, hanem a mezők fele kerültünk, meg kertek alján bóklásztunk, a Kisnyuszi szedett nekem virágot.  Mostanra jól begyakoroltuk, hogy ügyesen közlekedjen bick...

Ma egy éve költöztünk ide, és látszik, hogy fenntartásaim vannak ezzel a hellyel: pár napja azt álmodtam, hogy C. közölte, hogy még 7 évig fogunk itt élni, én pedig teljesen padlót fogtam, hogy neee, addigra már túl leszek a negyvenes éveim közepén, mire végre elköltözünk innen. Jó volt felébredni az álomból.  Mikor találjuk meg a helyünket, ahol gyökeret ereszthetünk? Negyvenévesen már igazán jólesne, nem beszélve arról, hogy a gyerekeket sem lehet pár évente kiszedni az oviból, iskolából.  Gyökértelen vagyok, mióta négyévesen eljöttünk Erdélyből, és ezt fogom a gyerekeimnek is átadni.  Közben meg C. titokban arról álmodozik, milyen jó lenne Bilbao környékére költözni.   Mindig is kívülállók leszünk, hacsak nem költözünk vissza valamelyikünk anyaországába, aminek mind Magyarország, mind Chile esetében nullához konvergál az esélye.  A külföldi anyák fb csoportban időről időre van körkérdéses poszt arról, hogy ki hogy találta meg a helyét az adott országban,...

Mikor a sokadik hétvégét töltöttük úgy, hogy nekem hiányérzetem volt vasárnap estére, leesett, hogy közös családi program a négy falon kívül január óta nem volt. Vagyis kimerült eladó lakások látogatásában, amit Andó igaz, hogy nagyon élvez valamiért, lássuk be, lehet überelni. Tudtam, hogy van a közelünkben egy kis állatkert, így amikor múlt héten hallottam a játszón, hogy két kislányt épp oda akar elvinni az anyukája, lefordítottam Andónak, hogy miről beszélnek, persze, ő is rögtön menni akart, és megígértem, hogy hétvégén négyesben mi is elmegyünk.  Már egy ideje igyekszem Andót sétáltatni és bicikliztetni a babakocsizás helyett, hogy azzal is lemozgassam, az állatkerbe is biciklivel jött. Tetszett neki a felhozatal, ami nem volt túl nagy, leginkább madarak voltak, bár A. nagyrészt fel-alá rohangált, és úgy kellett visszarimánkodni, mielőtt megint eltűnt a következő kanyarban. Voltak random dolgok is kiállítva, babák, 2. világháborús telefonkészülék (C. szerint erre aztán tényle...

Az április hozott posztpartum hajhullást (miért is gondoltam, hogy megúszom), félig átfordulni tudó kislányt és az s hangot majdnem tökéletesen ejtő kisfiút. Andó egyik napról a másikra szokott le arról, hogy s helyett sz-t mondjon, még új nekem is susogós s-e, kicsit úgy ejti, mint a Bikini énekese.  Múlt héten fokozatosan kerültem lejtmenetbe, éreztem, hogy rajtam az akut tennivágyás, ilyen impulzusszerű gondolatbetöréseim lettek (nézzünk meg egy filmet, amiről most olvastam! tanuljak spanyolul! vegyek magamnak bármit!), ami, tudom tapasztalatból, mert már Andónál is így volt, a napi darálóba beleszürkülésre adott reakciója a fáradt agyamnak. Meg a magányra. Annyira magányos vagyok. A legjobb barátnőm sokat panaszkodott az elmagányosodásra a pár hónapos babája mellett, amire nem tudtam mit mondani, mert anno nem zavart, csak most savanyodtam bele annyira, hogy a napokat számolom anyáék látogatásáig meg a mi magyarországi utunkig. Közben véget ért a játszókör és tornaóra, legközel...