kinyitott a kávéház

Teljesen nem fair a gyerekekre kenni az álláskereséssel járó nehézségeket mondjuk, mert pl. esténként, amikor már alszanak, az énidő keretében szuperül lehet CV-t csiszolni, csak akkor már nekem nincs hozzá agyam, elfáradok. Továbbá lehet azokat a perceket házimunka helyett a CV-re fordítani, amik időnként adják magukat, de egyszerűbb ruhákat hajtogatni, mint leülni a gép elé. Bár perceket nem érdemes erre áldozni, hatékonyabb huzamosabb ideig elmerülni benne. Nem mintha nem lennének súlyos elmaradásaim a házimunkával, csak hát könnyebb a kisebb ellenállás felé elmozdulni. Hétvégén, esetleg este munka után C. kiviheti a gyerekeket, de (és megint kifogás:) ezen a hétvégén az első ovis megfázást és annak következményeit (aka éjjeli virrasztás négyesben) próbáljuk kiheverni.  Meg nyilván a hónap utolsó futását szeretném holnap délelőtt abszolválni CV-zés helyett, mert a mentális és fizikai egészségem sem elhanyagolandó.  Egy szó mint száz, a teendők végtelenek, az idő és erőforrá...

Mintha ezer éve berozsdásodott fogaskerekeket szeretnék mozgásba hozni, amikor pofozgatom a CV-m. Jó ég, hogy kell németül hivatalosan fogalmazni? Közben Andó mögém ült a konyhaszéken, suttogva játszik, Mimi pedig pár percen belül felébredt. Mi a babystepnél kisebb mértékegység, amivel haladni tudok majd?

Az én családom egy színes szemű zombi család.  Pénteken kézhez kaptunk két kitöltendő papírt Andó művészi portfóliójához (milyen hangzatos!), amin olyan kérdéseket kellett megválaszolni, hogy ilyen színű a szemem és a hajam, ilyen magas és nehéz vagyok, aztán az "én csoportom" kérdésnél egy pillanatra elgondolkodtam, hogy basszus, nem tudom a gyerek vércsoportját, de hamar leesett, hogy az ovibeli csoportra gondoltak. Meg még: rajz a családomról, ezeket a dolgokat szeretem, ezeket a dolgokat tartom magamnak magamban különlegesnek - utóbbihoz leírtam, hogy szeretem kifesteni az arcom, ami anyának nem tetszik, apa meg nevet rajta. Történt ugyanis, hogy rajzoltam a kezére egy anyaemlékeztető buszt, hogy amikor szomorú, mert nem vagyok ott, a busz eszébe juttat engem és hogy nemsokára jövök. Ezen felbuzdulva péntek este elcsente az egyik filctollam, és seperc alatt olyan vaskos kék bajszot festett magának, hogy Super Mario is megirigyelhette volna. Természetesen nem jött le még a...

Plusz:  Tegnap higgadtan és kedvesen előadtam az oltóanyagra kiállított számla problémáját az asszisztensnek, elég simán ment, mert nem kellett Ádámtól és Évától magyarázni (gondolom Andó neve alatt a progiban már dokumentálták a sztorit), ma pedig telefonon visszaszólt az asszisztens, hogy sztornóztatta a számlát, ezzel elvileg lezárva a sagát. Én mondjuk rettenetesen feszült voltam ettől az egésztől amíg ki nem sétáltam a praxisból, sőt a mai telefonálás kapcsán is, de most már úgy tűnik elengedhetem végre.  Kipróbáltunk egy új fagyizót, és mihamarabb vissza akarok térni, ha lehet egy egész fagyikehelyre. Eladtam a rugalmas hordozóm a magyar vinteden. Annyira bejött a múlt heti kirándulás minden nehézsége ellenére, hogy erre a szombatra is városnézést tervezünk, benne hajókázással. Megtaláltam a könyvszekrényben azt a finn krimit, amit az egyik molyos ismerősöm ajánlott.  Mínusz:  Tegnap este engedtem a halk, de kitartó nyomásnak a fejemben, hogy kezdjek végre a mu...

Tegnap a boltban mögöttem fizetett egy nyilvánvalóan futáshoz öltözött fiú, akinek a karjára szíjazott telefonon 21 km volt beállítva, ha jól láttam, ugyanazt a futó appot használta, mint én. Hirtelen bajtársiasságot éreztem vele, átsuhant az agyamon, hogy megkérdezem, mennyi idő alatt futja le a félmaratont. Sose tettem volna amúgy, nem vagyok a small talkok embere, meg mi közöm hozzá. A tudatalattimban mindenesetre nyomot hagyhatott az ügy, mert álmomban egy random emberrel beszélgettem, aki azt mondta, hogy látszik rajtam, hogy ultrafutó vagyok. Én meg nem javítottam ki, hogy attól azért még elég távol vagyok.  Múlt héten nem sikerült intervallt beiktatni, csak tegnap először. 4 km-rel kezdtem, 1 km a fel-és levezetés, a maradék 2 km-t pedig 200 m-ként váltva gyors és lassú futásokkal töltöttem ki. Nem volt kellemes, el is felejtettem, hogy mennyire próbára teszi az állhatatosságot az ilyesfajta edzés. Amikor a fenébe kívánom a sokadik tempóváltást, pláne emelkedőn, de valahogy ...

Nem csinálok gyerekszáj rovatot a blogba, de muszáj a ma délutáni termést feljegyeznem a rosszkedvem ellensúlyozására. Útban hazafele az állatkertből Andó szórakoztat: - Anya, a kufliknak miért van ugródudoruk?  Elmondom, szerintem miért. Fél pillanat múlva: -Anya,  a Mimi már kétszer is meghökkent!  Mimi békésen nézelődött a karomban, nem hökkent meg különösebben semmin. Később tortadíszítés közben: - Anyácska, de miért vágod fel ezt a pisztáciát? Ezt meg kitől hallhatta, soha nem használom ezt a kifejezést.. Volt mondjuk egy olyan epizód is otthon anyánál, hogy beszorult a triciklije a házfal és a kiskert közé, hiába rángatta, nem mozdult, mire tragikusan felkiáltott:  - A kurva életbe, hogy én mindig milyen egyedül vagyok!  Ezt tőlem hallotta, és nem vagyok rá büszke.

Éppen Yalomot olvasok (nem a legjobban sikerült könyvét), akinél a terápiában az álmok elég nagy jelentőségűek. Erre rímelve mára virradóra azt álmodtam, hogy kilopták a pénztárcámból a bankkártyákat és a legtöbb készpénzt, délután pedig megkaptam ugyanazt a számlát, amit márciusban már megpróbált rajtam behajtani a patika Andó Bexsero oltását illetően. Én azt hittem ezt részletekbe menően,  és számlákkal alátámasztva tisztáztam a gyerekorvosi praxissal, akiktől az egész bonyodalom ered, de ezek szerint ők nem sztornóztatták a számlát a patikának. Annyiban sántít a hasonlat, hogy ez inkább jóslóálom,  és nem utólagos reakció az átélt eseményekre, de hátha ma éjjel is azt álmodom, hogy ki akarnak rabolni. A délutánomra mindenesetre rányomta a bélyegét. Amíg a patikával telefonáltam, Andó megőrült kicsit a le nem mozgott energiáktól, mert akkor készültünk kimenni, nem volt boldog, hogy elhúzódik az indulásunk. Kedden pont van időpontom a praxisban, úgyhogy a kinyomtatott e-maile...

Megírom már ezt az összefoglalót, mielőtt teljesen okafogyottá válik. Bőven eltelt ez a három hét Magyarországon, egy hete vissza is értünk már. Olyan szívesen maradtam volna még, a hazautazás napján azt éreztem, hogy mindent csak ezt ne. A visszaút tök simán ment, a korrekt taxisofőrtől kezdve (aki nem nézett hülyének és nem tett felesleges kanyarokat) egészen a két órás vonatútig a városkánkig. Elég sokat utaztam a Ferihegyről az utóbbi években, mégis most sikerült megtalálnom az új terminálon a szoptatós szobákat, persze miután már letudtam két etetést Mimivel. Na majd legközelebb tesztelem őket. Azt éreztem, hogy lassabban telik a hónap amiatt, hogy nem a szokott környezetünkben vagyunk, és talán annyira nem is nehéz a szalmaözvegységem, mint vártam, pedig azért az volt, mind a kétszer azért sikerült összekapnunk anyával, mert fáradt voltam és emiatt sárkány is.  Egy ideig még próbálkoztam a napközbeni alvásokkal, de visszafele sült el, Andóra se hatott jól, én meg befeszü...

Andó ma este a semmiből közölte velünk, hogy nemsokára apuka lesz. Amikor C. megkérdezte, hogy ki lesz a gyereke, azt válaszolta, hogy talán ő. Mármint C.