Meine Familie, Super Mario

Az én családom egy színes szemű zombi család. 

Pénteken kézhez kaptunk két kitöltendő papírt Andó művészi portfóliójához (milyen hangzatos!), amin olyan kérdéseket kellett megválaszolni, hogy ilyen színű a szemem és a hajam, ilyen magas és nehéz vagyok, aztán az "én csoportom" kérdésnél egy pillanatra elgondolkodtam, hogy basszus, nem tudom a gyerek vércsoportját, de hamar leesett, hogy az ovibeli csoportra gondoltak. Meg még: rajz a családomról, ezeket a dolgokat szeretem, ezeket a dolgokat tartom magamnak magamban különlegesnek - utóbbihoz leírtam, hogy szeretem kifesteni az arcom, ami anyának nem tetszik, apa meg nevet rajta. Történt ugyanis, hogy rajzoltam a kezére egy anyaemlékeztető buszt, hogy amikor szomorú, mert nem vagyok ott, a busz eszébe juttat engem és hogy nemsokára jövök. Ezen felbuzdulva péntek este elcsente az egyik filctollam, és seperc alatt olyan vaskos kék bajszot festett magának, hogy Super Mario is megirigyelhette volna. Természetesen nem jött le még alkohollal sem, így szombaton némi prepubertásszerű árnyékkal az orra alatt sétáltunk, annyira mondjuk nem volt feltűnő, mert amúgy is kék volt a szája a szedertől, amit útban az állatkertbe szedtem neki. 

Utólag esett le, hogy a családhoz ragaszthattam volna képet is, vagy írhattam volna szöveget. Az, hogy ő rajzoljon, még nem elvárható, legalábbis tőle nem. Erre futotta, zombicsalád vagyunk. A művészi portfólió egyébként annyit takar, hogy a szebb rajzait és egyéb alkotásait egy mappában gyűjögetik, amit ballagáskor odaadnak. 

Szóval 18-án elkezdődöt az ovi, 5 percre lakunk az intézménytől, mégis mindig 5 perc késéssel érkezünk. Hétfőn és kedden 10-ig maradtunk, szerdától már a játszóra is elmentünk a csoporttal. Igazi elválás még nem volt, de előjelei, hogy hepehupás lesz a dolog, már jelentkeztek. Szerdán útban a játszóra Andó egy kislány kezét fogta, én hátul ballagtam a gyerekek mögött. Egyszer hátravigyorgott, feltartotta a hüvelykujját, hogy minden ok, néhány sarokkal odébb már hallottam a ködszirénasírását (ez ma esett le, hogy egy foghorn képzetét kelti bennem az üvöltése), nehezen tudtam megnyugtatni, és nyilván az én kezemet szorongatta onnan. Másnapra egy, a reggeli alatti 10 perces kimenetelt szavazott meg nekem az óvónéni, ezt megbeszéltük Andóval, hogy "kimegyek telefonálni", de utána jövök. Reggelinél aztán lebiggyedt a szája, megint sírt, így ezt elnapoltuk, és végül a játszón tartottam némi távolságot Mimit altatva. Ott egy kisebb sírása volt. Pénteken minden simán ment, nem volt sírás. Tudom, hogy ez igazából nem vészes, és sírásra számítani lehet, de bennem és C.-ban is bekapcsolt a gyomorideg, hogy olyan nehéz menet lesz a beszoktatás, mint a dadusoknál volt. Próbálok türelmes lenni, meg motiválni, ezért a buszos rajz a kezére, sőt, rendeltem lemosható jáműves tetkót is (mégiscsak igényesebben néz ki), hogy tudja mivel enyhíteni a hiányom. Hamar megszavaztam a jutalmazást is - minden sikeres nap után az oviban választhat egy fürdőgolyót estére. A sikert nem a sírás elmaradásában mérem, hanem, hogy megbirkózik azzal, hogy nem lát. 

Nem segíti a beszokást viszont, hogy nincs egy stabil óvónéni, aki mindig ott van. Azt hittem, egy Maria nevű a főfő óvónéni, de ő csak kétszer volt a héten, aztán egy Andrea nevű volt elég sokszor, de pénteken pl. csak 10-re érkezett, addig egy újabb, részmunkaidős nőt ismertünk meg. Ez szerintem eléggé útjába áll annak, hogy az új gyerekek kötődni tudjanak egy személyhez, akihez bármi bibi esetén fordulhatnak. 

Voltak vicces pillanatok azért. Egy duci, nagydumás, kicsit bossy kislány közölte velem, hogy ő értékes, mert egy valódi gyémánt. Aztán megmutatta a villogós cipőjét. Oké :D Más gyerekek meg rá vannak kattanva Mimire, az egyik a szájával fingó hangokat utánoz és azzal szórakoztatja, meg bámulják, amikor szoptatom. Cukik egyébként, beszélgetünk rendszeresen, amíg Andó nem igényli a társaságom. Mint ahogy tényleg nincs rám szüksége ameddig el tudja magát foglalni, de azért szereti, ha a pillantásával megtalál.  

Rögtön hétfőn ideges lettem, mert olyankorra osztottak rám a törölközőmosást, amikor már fél lábbal Chilében vagyunk, így elég hamar lesni kezdtem Leni anyukáját, akivel tudnék cserélni. Leni anyukája szerintem azt hitte, hogy tetszik nekem, annyit szemeztem vele, de nem akartam túl rámenős lenni, hogy már első héten lerohanom. Pénteken végül egy másik kisfiú apukáját kérdeztem meg, hogy oké-e részéről a csere, és szerencsére az volt. 

Beneveztem Andót egy bambinifutásra is a közelgő városi maraton részprogramjaként - az ovis levlistán ajánlották fel a csatlakozást, éltem vele. 420 métert kell futni, csak fog menni neki.  

És bár eddig Andó nagyjából elismerően nyilatkozik az ovi intézményéről, azért látni, hogy rendesen megdolgozzák őt az új benyomások, mert hétvégén kifejezetten nyűgös volt, rengetegen feszült minden apróságon. Szegényem.