Tegnap tetőzött nálunk ez a pusztulat hőség, úgyhogy még délelőtt kivittem a gyerekeket játszózni, hogy a nagy melegben már négy fal között legyünk. A játszón van egy függőágy, amire most felfeküdtem, Mimi rajtam hasalt, persze Andó sem maradhatott ki, befészkelte magát a lábaim közé, és "vezette a buszt" (mindig buszt vezet és teli torokból énekli ugyanazt a dalt), annyira idilli volt, el tudtam volna aludni. A konstans fáradtság ellenére igyekszem megélni ezeket a heteket Andóval, már csak másfél hónap van ebből a nagy szabadságból, aztán kezdődik az óvoda. Munkálkodik bennem a gyászfolyamat amiért ilyen sokat nem leszünk többé együtt, akármilyen nehéz is sokszor. A barátnőm ugyanezen megy át, nagyon megviseli, hogy le kell lassan zárni ezt az időszakot. Mondjuk szomorúság ide vagy oda, rájöttem, hogy nagyon sokat morgok Andóra, igazítom hol erre, hol arra, és túl sokat várok tőle a korához képest. Az is leesett, hogy a hihetetlen kontrollmániám miatt van, hogy nem vagyok szegénnyel túl toleráns, pedig igazából egy jól működő gyerekem van, aki semmi olyat nem csinál, ami ne lenne a korának megfelelő. Dolgoznom kell a fejemben élő álomképen, hogy amit kiejtek a számon, az varázsütésre megtörténik, meg a következetességen is. És a türelmemen!
Közben kicsit szomorú vagyok, mert néhány hónapja találtam egy álláshirdetést egy palliatív osztályra, egy olyan kórházban, ami itt van a lakásunktól 15 percnyire. Csekkoltam pár napja a kórházat, és az álláshirdetés megint/még mindig kint van, de ez az osztály április elején elköltözött egy, a város határában lévő településre, ami tömegközlekedéssel egy óra, autóval pedig jó nagy kitérővel 35 perc. Azért még gondolkodom, hogy megpályázzam-e majd, nyilván nem csak a távolság számít a munkahelyre, bár ha arra gondolok, hogy a fájdalomklinika tőlünk öt percre van, ahova a főni mégis csak tárt karokkal vár (írt egy újabb levelet), akkor azért szívom a fogam. Kár, hogy az utóbbi már nem olyan érdekes valamiért.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése