Nagyon örülök és büszke vagyok magamra, hogy sikerült összehozni az 50 km-t. Az utolsó 6,7 km-es etapot nem volt időm szétszedni két futásra, értelme se lett volna, úgyhogy Mimi délelőtti alvása alatt, amíg anya vigyázta az álmát, lekocogtam. Egészen felszabadító volt ledobni a futófelsőt, és csak sportmelltartóban és rövidnadrágban futni a recegő derékhájam ellenére. Ez néhány évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, most már nem érdekel. Igyekszem magamra úgy tekinteni, mint aki mélyről kapaszkodik vissza sokadjára, olyan nehezítő tényezőkkel, mint darabos éjszakai alvás, két gyerek nevelése, folyamatos fáradtság, és ennek megfelelően értékelni az erőfeszítéseim, türelmesnek lenni magammal, pillanatokra még superwomannek is érzem magam. Muszáj viszont a bemelegítésre és a célzott izomerősítésre jobban ráfeküdnöm, mert újonnan az első 2 km-en fáj az ugróizületem és a bokám, pedig nekem ezekkel soha nem volt semmi bajom. A térdemmel és amíg át nem szoktam a midfootos becsapódásra a csípőmmel igen. Nem tudom, hogy még a relaxin hat-e, a túlsúlyom okozza vagy mi a bánat, de nagyon zavar. Követek pár futóedzőt instán, és lementettem egy csomó célzott edzést alsó- és felsőtestre egyaránt. Azt tanultam tőlük, hogy az edzett izom kevésbé fárad (surprise surprise), márpedig én félmaratoni táv felett minden km-t extra szenvedésnek éltem meg másfél éve, és onnan messze még a 42. Mekkora klisé vagyok, hogy maratonról álmodozom, de majd 40 felett szép lenne lefutni egyszer. 


 

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Elborítanak a teendők

Mimiről

Mindig eldöntöm, hogy