Pénteken érkezik anya, akit már nagyon várok, melegváltásban pedig egy héttel később az apósom. Ez azt is jelenti, hogy kvázi 1,5 napunk van családilag csak magunk lenni, utána november közepéig mindig itt lesz valaki, ami nekem, introvertáltnak több, mint megterhelő. Apósom amúgy sem könnyű eset, mondjuk én sem, és tudom, hogy szívességet tesz nekünk már másodszor, hogy jön gyereket felvigyázni, amíg beindul a bölcsibe beszoktatás, sőt, most eleve csak ő fogja Mimit beszoktatni, meg van más pozitív hozadéka is az ittlétének, minőségi unoka-nagyapa időtöltés, spanyoltanítás, nekem több futóidő például, azért nagyon idegenkedem ettől az élethelyzettől. Münchenben 3,5 fél szobánk volt, a kis félszoba volt az övé, ráadásul a lakás másik felében, itt viszont 3 szobában élve jobban egymás szájában leszünk. Szuper kezdés lesz egyébként, hogy apósom érkezésének másnapján a férjem elrepül néhány napra munkaügyben Madridba, itt hagy magunkra. Lehetett volna, hogy márciusban beszoktatom Mimit a bölcsibe, de még olyan kicsi, már attól elfacsarodik a szívem, hogy 4 hét múlva nem tudok neki bármikor a rendelkezésére állni, nemhogy a szükséges figyelem töredékét kapja meg vadidegen emberektől. Andóval meghitt és betonbiztos kapcsolatuk lett az alatt a pár hónap alatt, amíg nálunk volt először az após, nem látom be, Mimi miért ne profitálna ugyanebből, a férjem meg örül, hogy az apukáját többet látja, én vagyok a gyenge láncszem, és tipikusan a feszkót generáló. 

Most nagyon úgy érzem, hogy eddig tartott a jó világ, mostantól fegyelem és rideg valóság következik. Sarkítok és szorongok. És várom november közepét, azt szabad?