Ma véletlenül észrevettem a gyerekek öltözőszekrénye fölötti hatalmas képkeretben, amibe képeslapokat aggattak, a miénket, amit mi küldtünk az oviba Patagóniából, tehát mégis kézbesítették. De jó, örültem magamnak, akkor van esély, hogy anya és a barátnőm kisfia is megkapják. Ja, de mégsem, mert ez a képeslap a februári visszatérésünk után pár nappal érkezett. Annak már egy hónapja, így keresztet vethetek rájuk. 

Telefonáltam kétszer is a bexsero-számla ügyében, múlt héten még hitegettek, hogy másnap visszaszólnak, nyilván nem tették, úgyhogy ma megint hívtam a patikát. Végre sikerült elérnem a -feltételezem- gyógyszerészt, aki tavaly is foglalkozott az üggyel, miután kiderült, hogy a nő, aki ez alkalommal vette volna kézbe az ügyet a héten nem is dolgozik. Jó, Herr Martensnek elmeséltem még egyszer a sztorinkat, megígérte, hogy megbeszéli a főnökével, aki természetesen ezen a héten szabadságon van, de ne aggódjak, foglalkozik a dologgal. Teljesen büszke voltam magamra, hogy meg tudtam őrizni a barátságos és higgadt hangnemem, mert sajnos könnyen felpaprikázódom amúgy, de itt már meg kellett kérdeznem, hogy mégis miért nem sztornózták tavaly augusztusban a számlát, amikor a gyerekorvosi praxis beszélt velük (elvileg, én már nem tudom, mit higgyek, írásban kellett volna kérnem, de ki tesz ilyet?). Hát ezek ilyen automatizált folyamatok, ha a könyvelő látta, hogy nincs fizetés, már fordult is az inkasszó céghez. Baszki, de nem neki kellett volna szólnia a könyvelőnek? Vagy mit gondoltak, majd varázslat állja útját a folyamatnak? Az a bajom most, azon túl, hogy most megint várhatok pár napot, mire telefonálok jövő héten, hogy az inkasszózás lejárati dátuma múlt héten volt, nyilván már nyálazzák a következő borítékot egy még nagyobb követeléssel, és C. arra is rámutatott, hogy ez a SHUFA-mon is nyomot hagyhat, magyarul rossz alany leszek hitelfelvételre, ha valaha is arra lenne szükségem. Mást viszont momentán tényleg nem tudok tenni, mint nem túl sokat agyalni ezen, és ha jövő héten is baszakodnak, ügyvédhez fordulok. 

De hogy jó dolgokat is írjak, mert mindig csak vekengek: ma este végre megsütöttük Andóval a régóta esedékes almás pitét, szerencsére Mimi jól elmolyolt addig anyával. Tegnap meg elmentünk a szintén régóta vágyott játszóházba, ahol a Kisnyuszi egyszer már volt az ovis csoportjával. Meglepően jó volt átmenni gyerekbe, és labirintusszerű mászókákra kapaszkodni vele. Mimi is élvezte, ahova tudott, felkapaszkodott, bár egy jó óra után átment matricába, biztos sok volt az egész szcenárió neki. Nem tudom, mikor lettem ennyire puding, hogy a csavarcsúszdán félek lecsúszni, de csukott szemmel mertem csak, és nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne fékezzem a suhanást. Andó kérte, hogy rögtön jöjjünk vissza másnap, és utána egy darabig akkor nem kell.