Kicsit összefolynak az elmúlt napok, fejben még kicsit Németországban vagyok, meg folyamatosan számolom, hogy ott mennyi az idő (négy órával később van), és persze a szervezetem is ébreszt 4 és 6 között, éppen mikor. 

Szóval nem Andó esett vissza az előző megfázásba, hanem egy újat nyalt be vélhetően valamelyik kisebb körútunkon szerdán vagy csütörtökön, amitől pénteken teljes letargiába esett, mi meg Milivel másnap kezdtünk tüneteket mutatni. Mimi szülinapját még egész jól megünnepeltük, őt mondjuk a torta a legkisebb mértékben sem érdekelte, viszont folyott az orrából a víztiszta takony, és éjjelre belázasodott. Az utolsó éjszaka elég elcseszett volt, mert Mimi a láztól össze-vissza aludt, nagyon zaklatott volt és a sírása is más volt, nekem fájtak az izmaim és hőemelkedésem volt. Végül az segített, hogy ráhúztunk az éjszakára, és fél tízkor keltünk fel családilag, de még így is szorongtam, hogy hogy fogjuk túlélni az utazást.

Hát nagyon sok Nurofennel, bár egy rémálom volt. Mimi továbbra is nagyon furán, fájdalmasan, szemrehányón sírt, amin semmi, de tényleg semmi nem segített, és ugyan nagyon sokszor elaludt a repülőn a fáradtságtól és láztól, milliószor felébredt, minden egyes alkalommal üvöltve és agonizálva. Nem volt még igazán lázas eddig, és ilyen beteg sem, úgyhogy azért szokatlan ez a fajta beteg sírása, teljesen kész voltam tőle. Jópárszor felébresztette melletünk Andót, aki szintén nagyon anyás volt, csak én altathattam, masszírozhattam, takarhattam be, habár nem volt elég karom és mozgásterem. Én ibuprofennel egész vállalhatóan voltam leszámítva a kialvatlanságot, mert aludni, azt nyilván nem tudtam a 12 órás úton, bár amikor beütött a gyógyszer határozottan úgy éreztem magam, mint aki kicsit be van szívva, lassúak voltak a mozdulataim és reakcióim a környezetem eseményeihez képest, nagyon furcsa volt. Szerintem sokkal jobban megúsztuk volna az egész kalandot, ha nem fújják ránk egész éjjel a hideg levegőt, mert nekem azóta arcüreggyulladásom lett, Miminek meg kezdődő tüdőgyulladása, de mindent sorban. 

Hajnalban leszálltunk Sao Paulóban, ahol a repülőből való kiszállás közben Andó kétszer elegánsan elhányta magát az ülések között araszolva, itt eszembe jutott a sztori, amit a férjem mesélt: gyerekkorában egy évet Madridban éltek, az odarepülést követően a repülőtéren ő is el-elhányta magát, és anyósom zavarában a gyerek előtt loholt, C. meg hányingerrel a nyomában próbálta utolérni az anyját, aki legszívesebben letagadta volna őt. Hát én vállaltam a hányós Kisnyuszit, szerencsére több nem követte. Sao Paulóból megérkeztünk Santiagóba, itt megaludtunk a reptéri hotelben. Mimi olyan fáradt volt, hogy nyikk nélkül végigaludta az éjszakát, kezdtem megnyugodni, hogy jobban lett, de korai volt az örömöm, mert továbbra is lázasodott, és megállás nélkül folyt a takony a gyerekekből és belőlem is. Kedd reggel késői kicsekkolást kértünk, mert Concepciónba csak délután repültünk tovább, így volt időm kipróbálni a hotel medencéjét, amíg Mimi aludt. Jó lett volna a szaunát is, de az ki volt kapcsolva, beszélni kellett volna a recepcióval, hogy üzemeljék be, nekem meg esélyem sem volt, mert Andó mindenáron akart velem fürödni. Elpancsoltunk azért egy 20 percet, mintha egy másik világban lettem volna riadókészültség nélkül.  

Snitt, szerda reggel már apósomnál ébredtünk, ahol a hadiszállásunk van. Nekem fájt az arcom és a fejem, és lett egy tyúktojás nagyságú tejcsatorna-elzáródásom, ezen kínomban tényleg már csak röhögni tudtam volna, ha lett volna humorom. És mivel Mimi továbbra is iszonyú hurutosan köhögött és lázasodott, el kellett vinnünk az ügyeletre, nem lehetett tovább húzni. Így derült ki a paracardiális infiltrátum a röntgenen, habár a laborján ez nem mutatkozott. Kapott antibiotikumot, és mióta szedi másfél napja már jobban van valamivel, ma mosolygott napok óta először, de továbbra is nagyon anyás, alig tudok Andóval időt tölteni. Nem látom rajta, hogy nagyon bánná, mármint a kisfiam, mert minden figyelmet megkap a nagyapjától, aki rajongva szereti, bár nekem hiányzik :( 

Santiagóban láttuk a táblát, ami a Húsvét-szigetekre utazókat terelte balra, le is fotóztam, mert úgy szeretnék oda eljutni egyszer. Néztünk repcsiket, de annyiba kerülnek, mint az egész utazásunk ide, annyi pénzt nem áldozunk rá. Ilyen betegen nem is engednének be, ezzel vígasztalom magunkat. 

 

Ezek meg az Andok felett készültek, ahol felkészültem a nagyon durva turbulenciára, de alig volt érezhető.