Amikor az utolsó repülőre adtuk fel a csomagokat Santiagóban, az előttünk becsekkoló utas a pulton felejtette a telefonját. A férjem rögtön jelezte a pultban dolgozónak, de a nőnek nyoma veszett (később visszajött nagy megkönnyebbülésemre, valamiért irreálisan szorongtam a figyelmetlenségén). Nem is ez az érdekes, hanem hogy a férjem mellett egyidejűleg becsekkoló idős nő gratulált a C.-nak a moráljához, hogy ti. nem nyúlta le szó nélkül a telefont. Ebben a gesztusban európai szemmel semmi különleges nincs, de Chilében sajnos inkább kivételt képez. A férjem szerint az átlagember, ha lehet ilyet mondani, simán elemel a szomszédjától dolgokat, csak azért, mert lehetősége adódik. Alkalom szüli a tolvajt, ugyebár. C. egyébként ezt a sunyi ragadóskezűséget utálja leginkább a nemzetében. 

Én úgy érzem a rossz közbiztonságot nem tudnám itt megszokni. Amikor megérkeztem legelső alkalommal a fővárosba, a rövid sétára a buszpályaudvarig le kellett magam ékszerezni teljesen, hogy ne kísértsek meg senkit. Itt Concepciónban azt hittem, kompletten le kell majd mondanom a futásról (anyós jobb környéken lakik, nála futottam már), de Marcelo, C. bátyja szerint, ha elkerülöm a veszélyesebb utcákat, szigorúan telefon és ékszerek nélkül futhatok. Mondjuk délelőtt 10-ig, ha egy mód van rá. Azzal nyugtattak, hogy korábban előfordult, hogy lelopták a cipőt az emberről, ha márkásat hordott, de manapság már jobban megengedhetik az emberek maguknak a Nike cipőt, nem valószínű, hogy mezítláb kellene hazajönnöm. 

Elég szokatlan, hogy a megtett távot csak hozzávetőlegesen tudom megbecsülni utólag a googlemapsen, és hogy nem szól zene a fülemben, mert olyan papírkutya vagyok, hogy hiába szeretek futni, zene és telefon nélkül otthon elképzelhetetlen lenne ezek nélkül, de itt inkább a környezetem monitorozom, nincs-e gyanús alak körülöttem. Apropó, közbiztonság. C.-t fiatalabb korában többször majdnem kirabolták, ami itt mindennapos történés, szerencsére mindig megúszta. A pitiáner rablások megszokottak voltak, de mióta pár éve sok migráns érkezett az országba, megnőtt a rablógyilkosságok akár néhány ezer pesóért, amit elég aggasztóan hangzik. A másik ilyen, amitől szoronganék, az a szervezett rablás. Nagyon sok család él ún. condominiókban, ami egy fallal körülvett lakóközösség, fizetett portással, egyforma házakkal. Viszonylag biztonságosabb, de a rozoga portás nem áll ki megvédeni a hazaérkező lakót, akinek blokkolják a bejutását az udvarba felfegyverzett rablók. Hát igen. 

 Eléggé egymás szájában élnek az emberek, bár nekem ennek ellenére tetszenek ezek az elrendezések. 

 

Időközben mindenki jobban van, Andónak farkasétvágya van a néhány napos koplalás után, Mimi ma már határozottan kevesebbet köhög, és nekem sem akar kiszakadni az arcom a helyéről. Apósomnak van egy dúsan termő limefája, úgyhogy a napokban készítenék a gyümölcséből  egy kókuszos-lime tortát.