November 16.

Szólt a fülemben a Kaukázustól a Fotocella, és úgy éreztem, én tényleg ide vágyódtam, ez az én csillagom. Az erdő és a köd, az emelkedők és a magány, aztán a 9. km-nél visszafordulni és ugyanezt lejtőn még egyszer átélni. Egyre közelebb kerülök a csúcson levő szoborhoz, ami a hosszú edzéseim célja, ha meg elértem, akkor próbálgatni fogom a különböző ösvényeket, szerencsére rengeteg van belőlük a hegyen, csak ne vesztődjek el. Nem látszik olyan szuperül a köd, telefonnal nem lehet jól megörökíteni.  
 


Összeírtam Mimi szülinapjára a beszerzendő dolgokat, kiválasztottam a tortát, amit megsütök - ugyanazt, mint Andónak a hozzátáplálós könyvből, csak most szebb lesz, mert az évek alatt magamra szedtem némi tudást sütés terén. Tipródtam, hogy mit vegyünk ajándékba, második gyereknek nem könnyű szerintem olyat választani, aminek örül, jó, ő valószínű mindennek örül, de amiből még nincs itthon és értelmes. Andónál könnyű volt, mert elég korán megmutatkozott az érdeklődése az autók iránt, de Mimit nem köt le egy fajta dolog. Inkább az emberek érdeklik, és hogy szétcsapja, amit épít a bátyja.

Végül a little dutchtól vettünk kislányos építőkockákat, mert lelki szemeim előtt látom, ahogy a kisnyuszik együtt építenek a különböző kockaszettekből klassz dolgokat - sokára lesz ez, tudom, és majd hússzor hajba kapnak közben -, meg egy babát, ami kisbárányt tart a kezében. 

Megjegyzések

  1. De szuper vagy, hogy ennyit futsz! Nagyon sejtelmes az erdő a képen..

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Csak az erdő miatt bocsátom meg ennek a városnak, hogy olyan, amilyen.
      Milliószor újrakezdtem már a futást, de most úgy érzem, tényleg sokat ad.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mimiről

zanzásítva