November 13.

Nehéz érzéseim vannak, és nem tudok mit kezdeni velük, azon kívül, hogy megélem és ismerősként köszöntöm őket. A visszautazás előtti este mindig szomorú, mert sajnálom, hogy máris eltelt az ittlétem, és azt érzem, hogy nem töltöttem elég időt anyával, jobban is kihasználhattam volna a napokat. Most a húgom miatt különösen nyomi volt, és valahogy a gyerekekhez is azt éreztem, hogy sokszor kevés voltam. Pedig voltak eleget alvós éjszakák is, ami a mentális és fizikai jóllétemnek az alapja, és mégis. Talán még sosem éreztem ennyire hiányát a férjemnek, hogy ketten hordozzuk a gyereknevelés terheit. 

Sajnálom anyát, hogy ennyire nehéz neki, de valahol haragszom is rá (amitől lelkiismeret-furdalásom van), hogy így unoka, úgy unoka, alig várja, hogy lássa őket, amikor pedig végre itt vannak, alig jut rájuk erő és idő. Megjegyzem, anyám fél ötkor kel, és fél hétkor indul dolgozni, hogy délután még a húgomat tudja látogatni a kórházban, nem csoda, hogy nincs miből gazdálkodnia. Rémálom, komolyan, és én csak a partvonalról nézem. És felesleges koloncnak érzem magam a nyakán. 

Azért összeszedek pár pozitív dolgot a napból, olyanok is akadtak: a háromnegyed nyolcas kelés után pont belefért a reggelembe egy gyors futás fogorvos előtt, és amíg anya gyerekfelvigyázott, Mimi nem hogy nem sírt utánam, de még a furulyát is megtanulta fújni, nagyon vicces. Bóklásztunk a csupa szipony és lotymánc játszón, ahol tökegyedül voltunk, voltunk még utoljára könyvtárban, ettünk finomat étteremben, és vége is lett ennek a nehéz napnak.