hello, blogvember!

18:37 van, és a kisnyuszik negyed órája alszanak, ezért fizetni fogok holnap hajnalban. De most olyan jó, enyém a ház, anya nem alszik itthon, én pedig abban fogom magam kiélni, hogy megnyitom a saját kis blogvemberem, olvasok egy keveset és reményeim szerint 8 körül már vízszintesben leszek. A melatoninom mindenesetre már bevettem. 

Szerdára nagyjából kialudtam magamból a megfázás akut tüneteit, némi hurutos köhögésem még akad, de a szombati futás egészen reálisnak tűnt. Péntek este futottam egy gyors ráhangoló intervallt, és mivel itt rekortánnal borított a pálya, elhanyagolható emelkedőkkel, tudtam tesztelni, hogy mennyit jelentetett izomerőben és tempóban a rendszeres hegyre felfutás - sokat. 5:46 min/km volt az átlagtempóm, ami nem sokban marad el a régi formámtól. 

Ma is hajnalban keltünk, ami arra jó volt, hogy legyen időm fejben ráhangolódni az eseményekre, eleget inni-enni, mert amúgy nem vagyok reggeli/délelőtti futó, rögeszmésen szeretek legalább annyi kalóriát bevinni, amennyit várhatóan el fogok égetni, és rettegek a hipoglikémiától, de most eleget ettem. Beugrott a Takarítónő című öröksláger, meghallgattuk Andóval, utána eszembe jutott, hogy Dollynál olvastam a ma megjelenő Florence albumról, egy számra sikerült fél füllel figyelni, aztán mindig volt valami tennivaló. Mimi itthon még aludt is, ami azzal kecsegtetett, hogy nem anyának kell majd altatnia, elég lesz játszani vele, ráadásul a futás idején meglátogatták egy pusztavámi ismerősünket, így otthonosabb környezetben voltak, nem a szabad ég alatt. 

Jól eső borzongás volt a versenyzők közé megérkezni, bár sok időm nem volt, még szoptattam, feltűztem a számom, és maradt nettó nyolc percem pisilni és bemelegíteni, a többiek már a rajtnál sorakoztak. Megpillantottam egy tizenplusz éve nem látott ismerősöm az új feleségével, gimiben randiztunk, de nem lett belőle semmi, mert nem igazán tetszett nekem. 

Nagyon szép volt az őszi Vértesben futni, próbáltam figyelni a környezetem, de leginkább a testérzeteimmel küzdöttem, a fizikai fáradtsággal a kevés alvás miatt és a relatív éhséggel. Fél km után már ettem az első gélem, és a 4. km-nél egy másodikat. Furcsa volt, hogy ennyire kéri a szervezetem a frissítést, mert úgy láttam, hogy az első négy km alatt leginkább lejtmenetben futunk, féltem is, hogy rossz lesz ezen felfele csorogni a visszaúton, a maradék két km a fordulópontig változatosabb volt, több rövidebb lejtővel. Hat km-nél visszafordultunk, és akkor esett le, hogy ami nekem lejtmenetnek tűnt, az tulajdonképpen végig hegyre felfutás volt, így már értettem, miért vagyok egyre lassabb és fáradtabb. Közben jöttek szembe a 27 km-t futók, néhányan biztattak minket, jólesett. Volt fotós is a fák között megbújva, reménykedem, hátha lőtt rólam valami értékelhetőt, mert én egyszer fotóztam magam az első harmadnál, azzal a lendülettel töröltem is, nem volt vállalható a fejem. 

Visszafele gyorsultam, 6:06-os átlagtempóm volt az egész távon, ezzel ki vagyok békülve. 2,5 km volt csak vissza, amikor kezdtem már unni a banánt, de azzal bíztattam magam, hogy a gyerekeim kedvéért sietnem kell. Szigorúan csak egy fülessel futottam, ahogy a szabályokban kérték, hogy egy füllel hallható legyen a forgalom, ami szinte nem is volt az erdei utakon, és azóta sem tudom, hogy hova tettem azt a fülest, sanszos, hogy elhagytam, amikor anya szólt a telefonban, hogy hol találom őket, siessek, mert Mimi végigsírta az időt nélkülem. Szegényt úgy sajnáltam, sok volt ez neki a nagyival, akivel megint újra kell ismerkednie a nyári szünetünk óta. A célban nem időztem, felkaptam az érmet, és a megérdelmelt Túró Rudit. 

Délután játszóztunk, vittük a húgom kiskutyáját is, de hazafele nem volt őszinte a mosolyom már, a kutya megőrült a szagoktól, és húzott minden irányba, Andó meg visított a gyönyörűségtől a káoszon, mélyeket kellett lélegeznem to keep my cool.