11.11.

Miután három napig abban a luxusban volt részem, hogy a gyerekeim szinkronizáltan 7 óra után keltek, különösen fájdalmas volt megint a 6-os ébresztő. Szomorú, hogy a türelmemen azonnal megmutatkozik az alváshiány, képtelen vagyok előbb gondolkodni (varázsmondatot mantrázni, önnyugtatni, felkészíteni magam a nehezebb napra), hanem rögtön csattanok. Ki fogom már tapétázni a lakást, ha hazaérünk, hogy szem előtt legyen: lélegezz hármat, aztán reagálj!, vagy valami ilyesmit. Nemrég készítettem ilyen feliratot A4-es lapokra, de Andó összefirkálta őket.

Ma kértem egy ölelést tőle, azt felelte, egy pillanat, előbb megiszom a babycinóm! (aka kakaóját)

Az egész napot gyalog toltuk végig, hogy Andó kellőképp le legyen mozgatva, nem volt triciklizés, és mégse panaszkodott, csodálkoztam is magamban. Nemrég felfedeztünk anya utcájában egy új játszót, nem is tudtam, hogy ilyen hosszú ez az utca, ma meg kipróbáltuk. Andó örült, mert talált egy bobbycart (odavan értük, kért magának is, de nem fog kapni), én meg attól virultam, hogy  nem szedték össze az avart, ami mesés hangulatot varázsolt a helynek, bokáig gázolva róttam benne a köröket, amíg Andó bobbycarozott, Mimi meg a csúszdát fogdosta.


 

 

Rendeltem egy kulacsot Miminek a 24 bottlestől. Anya régebben vett egy dinósat Andónak, amit nagyon szeretünk, innen a márkahűség.  


 310 nap a maratonig 🙄



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mimiről

zanzásítva