Délután útban hazafele a játszóról megálltunk a könyvszekrénynél, egy néni épp hozott néhány könyvet magával, amiket betett a szekrénybe a közjó javára. Megláttam köztük egy Arto Paasilinna-kötetet, és nem bírtam magammal, megkérdeztem tőle, jó könyv-e, ajánljaná-e. Húzta a száját, hogy egynek elment, de olvasott tőle jobbat is, mire nekem is beugrott, hogy A nyúl évét* nagyon szerettem a szerzőtől. Kiderült, hogy ő is arra gondolt, ezen összenevettünk. Beszélgettünk egy keveset a magyar és finn nyelvi hasonlóságról, miután rákérdett, hogy honnan származom, aztán elköszöntünk. 

A házba bejövet az egyik szomszéd meg almákat tukmált ránk, amit a barátnőjétől mentett haza, ennek kapcsán is beszélgettünk pár szót az ajtónkban. 

Apróságok, de nekem már kicsit ez is kilépés a komfortzónámból. 

Egyébként jó napunk volt, azok után meg pláne értékeltem, hogy tegnap belém bújt az ördög (megint nemalvás, aztán még több nemalvás napközben, hiába lett volna rá időm, kupis lakás, beteg férj), de ma tök lazán vettünk minden akadályt, kétszer mentünk játszóra, futottam 13,5 km-t, a hegyről lefele mondjuk elestem és elszaggattam az egyik legjobb futónadrágom térdét. És kétszer is úgy hullottak a sárga levelek a fáról a szélben, mintha hatalmas szemű eső esett volna, nagyon szép volt. 

 

* most néztem molyon, tíz éve olvastam, rohan az idő.  

                                                                    Andó levélbokrétát köt