Helló, szeptember!

Ezt az estét, mint ahogy az előzőket is, beleértve az elmúlt két hétvéget arra szántam eredetileg, hogy akkor most már tényleg nekiesek az önéletrajzomnak, de megint elnapoltam a dolgot. Be kell látnom, hogy bár iszonyúan irritál, hogy nem foglalkozom vele, az élethelyzetem nem ideális hozzá, mert rengeteget éjszakázom, muszáj Mimi délelőtti alvása alatt nekem is lepihennem, hogy használható legyek a nap maradék részében, meg valami nem is olyan mélyen bennem nagyon nem akar a rideg valósággal foglalkozni. Kilépni a babázós korszakból, feladni a számolatlan mindennapokat. Azért lassan tényleg, de igazán nekikezdek a CV-m pofozgatásának, meg megnézem, hogy a három hete kiírt állásokból mennyi van még online. 

És akkor az elmúlt hetek történéseiből:

Megünnepeltük a 7. házassági évfordulónkat augusztus végén, aznap sikerült elég csúnyán összeveszni C.-val, én már a házasság végét vizionáltam. Nagyon bele tudom magam élni nehézségek esetén a legrosszabb verzióba, hogy aztán a vihar elmúltával teljesen más fényben lássam a helyzetet. Másnap megbeszéltük a konfliktust, és többek közt bevezettük a szombati randiest fogalmát, hogy ne csak apaként és anyaként funkcionáljuk, hanem párként is - egyelőre a kanapén dumálunk és videókat nézünk, de már ez is minőségi idő.  

Andó már egy hónapja ovis, egyelőre délután kettőig marad. Nem indult olyan simán, ahogy reméltem, de erről írtam anno, aztán első hét elmúltával átbillent nála az elválás okozta stressz. Az anyaemlékeztető tetkókat azóta is frissítjük, bár ahogy kiveszem a szavaiból, bár még egyszer-egyszer sír, nem jut eszébe rájuk pillantani - nekem igen, és sokszor, amikor ránézek az órára, próbálom kitalálni, mit csinálhatnak éppen. Az óvónők dicsérik, mert jól eszik, jókedvű, terelhető, megérti, amit mondanak neki, csak hát nem igazán beszél. Nekem is az jön le, hogy sok történést megért maga körül, mert fordított mondatokat, amiket bent hallott, elmesélt német nyelvű párbeszédeket is. Elhangzott tőle, hogy "anya, én azért nem beszélek az oviban, mert nem tudok németül", másnap már korrigálta magát, hogy de már beszél, harmadnap, hogy csak keveset beszél. Szóval úgy látom, őt is foglalkoztatja ez a nyelvi barrier, és bár azt olvastam itt-ott, hogy ez a felnőttek fejében nagyobb issue, azért valamennyire biztosan gondot okoz neki. 

Reggelente bekísérem kezet mosni miután felvette a benti cipőjét, és már szabályosan küld el, puszit is ad, hogy nyomatékosítsa: ő már menne játszani (nem ad magától amúgy szinte soha, de rájött, hogy így gyorsabban szabadul), délután pedig ugrándozva, örömmel fogad. 

Az alvása annyira nem borult meg, amennyire tartottam tőle, két alkalommal ébredt sírva és engem követelve. Az elalvása sem tolódik nagyon ki, bár vannak esték, amikor sokáig kell altatni, nyugtalan még jó darabig. A délutáni feszkók változók, kora este már sírósabb, türelmetlenebb, ha ne adj Isten Mimi közelít a játékaihoz, akkor fejhangon visít - és igen, ez mind tankönyvi, tudom, hogy jobb kint, mint bent, mármint a napközben felgyülemlett feszültség szerető közegben történő kiadása, azért időnként embert próbáló. A testvérféltékenység is felerősödött, résen kell lennem, hogy ne csapjon oda Miminek, ha veszélyezteti a játékait. 

A héten lesz az első szülői értekezlet, ahova Mimit is viszem magammal, mert elég későn kezdődik, és nem hinném, hogy jól tűrné az esti rutint nélkülem, a szeparálásról nem is beszélve. 

Meg már ledolgoztam egy óra közösségi munkát, összesen 24-et kell egy szülőpárnak egy év alatt, mivel hazahoztam kitakarítani egy szatyor játékot, aki kapja marja alapon, gyors voltam. 

Voltunk a Bambinifutáson, ami tök jó program volt, de basszus, szénné áztunk, és többször megfordult a fejemben, hogy felelőtlen szülő vagyok. A futás előtti napokban ui. Andó megint megfázott, és pénteken szólt az óvónő, hogy sokat kell törölni az orrát, feltűnő a száraz köhögése (ugyanitt: anyuka, mi a frásznak hozza a beteg gyereket oviba, tettem hozzá magamban), és azt tanácsolta, hogy hagyjuk ki a futást. Mivel Andó amúgy várta, csakúgy mint mi, szülők, C. még előző nap rá is húzott a melóra, hogy el tudjon velünk jönni, és a gyerek amúgy jól volt és láztalan, végül úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk, csak nem fog ránk szakadni az ég! Ránk szakadt. A futás előtt gondosan levettük a vízhatlan esőnaciját és gumicsizmáját, mert a férjem szerint azokban nem tud majd jól mozogni, de az esőkabátját rajta tartottam. Már a gyülekező alatt rákezdett és záporesőig fajult a dolog, szegény várakozó gyerekek közül többen elsírták magukat, vacogtak, a szülők meg próbálták tartani bennük a lelket. A kisnyuszi végigfutotta a távot, kapott érmet meg kis ajándékcsomagot, utána meg gyorsan átöltöztettük a magunkkal vitt száraz ruhákba. Nem lett rosszabbul amúgy, és holnap is csak azért tartom itthon, hogy ne érje szó a ház elejét, meg némi anya-fia programot tervezek Mimi alvásidejére. 

 

Más: néztem Florence új megjelenő albuma kapcsán koncerteket, Köln és München szóba jöttek, de egyrészt hétköznap lesznek, másrészt utazással, hotel foglalással együtt nekem nem biztos, hogy megéri, az utolsó két albumát már alig hallgattam. Ráadásul jövő tavasszal, amikor koncertezik, várhatóan még szoptatok éjjel, nem merném Mimit itthon hagyni. 2017-ben láttam Kölnben, szuper volt, most nem fér bele.

Megkaptam a gimis barátnőmtől azt az egyórás videót, amit hármunkról (hárman voltunk jó barátnők) forgattunk a koliban 2004-ben az érettségi napjaiban. Elképesztő időutazás volt visszanézni magunkat, helyenként röhejes, modoros (ahogy egyfolytában dobáltam a hajam, vááá), megható és vicces, rajtam határozottan látszott a stresszevés, elég duci voltam. 

Lefutottam ma az első 10 km-t egyben, büszke vagyok, mert anno Andó első szülinapja előtti este sikerült ugyanezt a távot abszolválni. Vettem új futócipőt, mert a régiben már bőven volt 1000 km és a talpa is elkopott, amit tök véletlenül vettem észre, miután kimostam. Augusztus közepén, amikor már éreztem, hogy kezdek belerázódni az apránként nagyobb távokba, fellelkesültem, hogy a 40. szülinapomig teljesíthetném akár a félmaratont is, de rájöttem, hogy egyelőre nem terhelhető ennyire a családi mikroszisztémánk, nem fér bele időben, és tényleg nem kellene lesérülni. A kiegészítő edzésekre hellyel-közzel kerítek sort, sokkal komolyabban kellene őket vennem.