Az utóbbi két hetünket úgy lehetne leírni, hogy küzdünk, mint disznó a jégen. C. sebe nagyobb érvágás (szerencsére csak átvitt értelemben), mint aminek elsőre tűnt, és megmutatja mennyire érzékeny a családi equilibriumunk, ha az egyikünk kiesik, a másikra annyival több teher hárul. Nagyon megérezni, ha kevesebb az input a házimunkába, nincs, aki esténként egy extra körre kivigye a gyerekeket, hogy összerántsam a lakást, vagy délelőtt ugyanerre, ha muszáj aludnom, mert másképp úgy érzem, megőrülök. Pedig C. eleinte még virgoncan ráterhelt a lábára, porszívózott, satöbbi, hiába mondtam, hogy vegye komolyabban a sérülését. Amiből az lett, hogy nagyon lassan gyógyult a seb, bedagadt a lába és néhány napos csúszással tudták a varratokat kiszedni. Utána megint szétnyílt a seb, amíg hazasántikált, de tettünk rá leukostripset, hogy összehúzza a sebszéleket. Szóval kicsit egyedülálló anyává redukálódtam, nem teljesen, csak majdnem, és hát nem akarom a sztori drámai szenvedő hősnőjeként feltüntetni magam, mert a fájdalommal neki kellett küzdenie, sőt, miután egyszer két órán keresztül szórakoztatta Mimit, amíg aludtam, rosszabb lett a lába, akkor jött rá, hogy a 6+ kg terhelést nem vállalhatja.
Közben meg mégis sokszor sajnáltam magam, mert a kialvatlanságot egyszerűen embertelennek tartom, nem bírom, készen vagyok tőle, olyankor vagyok a legelviselhetetlenebb. Amíg kórházban dolgoztam az éjszakai ügyeleteket mindig blokkokban csináltam, négy-öt 12-17 órás ügyelet jött egymás után, a hét többi része szabad volt, és a 2. éjszaka után rendszerint lejtmenetbe került a hangulatom, sírhatnékom volt, deprimált voltam. Mimi továbbra sem kelt éjjel sokkal többször, bár az utóbbi néhány éjszaka felsírt, ami nem jellemző. Nem tudom, vajon a még mindig ki nem bújt foga zavarja-e, vagy csak a mozgásfejlődése okozza. De a hajnali kelések! Basszus, 5-kor meg 6-kor kelni nekem túl korán van úgy, hogy este, még ha időben is fekszem, nem tudok elaludni, mert generalizált szorongás van rajtam, éjjel meg ugye a szoptatások szabdalják az alvásom. Biztosan öregszem, mert Andóval objektíven is brutálisabb volt a nemalvás, mégis hasonló nehézségűnek érzem a két szituációt. Megint beléptem a magabiztos szülők klubjába, amit Bojti Andrea jegyez, ezúttal a szülői indulatkezelés tréning miatt, mert ha valamire szükségem van, ez az, hogy ne legyek olyan robbanékony, és higgadtan kezeljem az olyan helyzeteket, amikor az agyam ledobná az ékszíjat.
Próbálom elfogadni, hogy annyit haladunk a lakás szintentartásával, amennyit épp lehet, vicces módon épp a gyerekszoba a legrendezettebb, mert Andó esténként ügyesen kooperálva elpakolja a játékait, a többi szobát nem mutogatnám idegennek. A héten családilag megfáztunk, hiányzott ez is, mint szar a zsebből, utoljára C. kapta el, remélem, nem veri nagyon le.
Jövő héten utazunk Magyarországra, terveztünk otthon futni, kíváncsi vagyok, addigra regenerálódik-e C. lába annyira, hogy kicsiben elkezdhesse.
Andó közben 3 éves lett ❤️
Tisztára meghatódtunk a férjemmel, hogy már ilyen nagy gyerekünk van, felemlegettük a cuki babás dolgait, amikből már régesrég kinőtt. Végül sütés nélküli oreótortát készítettem, amibe ők is besegítettek. Csokitortát akartam sütni, de nem volt időm elmélyedni a receptekben a fent említettek miatt. Andó azóta is random "ajándékokat" cipel oda hozzánk, nagyon figyelmes 😁
Megjegyzések
Megjegyzés küldése