socially awkward

Ma először hagytam 2 órára együtt a férjemet és a gyerekeket, mert fodrászhoz mentem. Előkészítettem a lefejt tejet meg a következő mosipelust, és csak kicsit izgultam, hogy minden rendben legyen. Nem tartom magam majom mamának, aki nem tud elszakadni a kisbabától, és Mimit általában egyszerűbb boldoggá tenni, mint Andót volt ilyen pici korában, de reméltem, hogy a két gyerek nem lesz túl megterhelő C.-nak, aki egyébként még nem is igazán volt velük hármasban. Arra emlékszem, hogy az Andó születése utáni legelső hajvágást négy hónappal későbbre, anya látogatására időzítettem, és oda is elkísértek, nem mertem őket egyedül hagyni őket. Végre nem a hordozós kabátomat vettem fel, amiben úgy nézek ki mint egy túlérett, formátlan narancssárga tök, hanem rendes felnőtt kabátot viseltem, és jólesett háborítatlanul olvasni HP-t a buszon. 

Arra értem haza, hogy az apósommal videótelefonálnak, C. szerint minden rendben zajlott, egyedül az esett nehezére, hogy nem tudott Andóval játszani, amikor Mimit kellett etetnie, pelenkáznia, hát, welcome to my world. Ebéd után C. vonult is aludni, az utóbbi egy hétben nagyon keveset alszik, vagy a Kisnyuszi rugdossa éjszaka oldalba, vagy veri fel az álmából a köhögésével, vagy saját maga nem tudja leállítani a pörgő gondolatait.

Két játszótérre szoktunk járni, ahol két anyukát gyakrabban látok, eddig köszönésnél tovább nem jutottunk. Az egyik Mimi előtt 1-2 hónappal szülte a második babáját, a másik pedig oroszul és németül beszél felváltva a gyerekével. Tegnap kiderült számomra, hogy ismerik egymást, valószínűleg ugyanabba az oviba járnak a lányaik. Épp együtt bandáztak, amikor a lánykák ugyanarra a hintára vetettek szemet, és égtelen sírásba kezdtek, mert egyikük sem akarta átengedni a másiknak. Gondolkodtam, hogy felajánlom az épp a földön fetrengő kislánynak az egyik aszfaltkrétánkat, amíg a másik hintázott, hogy kicsit kizökkentsem a sírásból, de nem akartam tolakodó lenni. Végül csak odamentem hozzá, amikor épp újra kezdte a sírást sokadjára, az anyukája pedig nagyon hálás volt. Miután a drámának vége lett, a két anyuka egyszerre nevetve felsóhajtott, és ez a pillanat engem irigységgel töltött el. Hogy még ha nehéz is egy szituáció, meg a haját tépné az ember, legalább van, akivel megossza. Annyira hiányzik nekem is a társaság, akár anyuka, akár kvázi _bármilyen_, amiben tudok másokkal kapcsolódni. Az irl kapcsolataim nagyon szegényesek, szoktunk hangüzenetet küldeni egymással a barátnőimmel, de meh, azt sem túl gyakran. Ebben is inkább én vagyok szorgosabb, a többiek nem szánnak olyan gyakran időt rá. 

Kicsit később a másik kislány jött oda hozzánk, és kért tőlünk kölcsön játékot, ennek kapcsán dumáltunk egy kicsit az anyukájával, hát az elsorvadt szociális készségeimnek már ez is annyira jólesett. Én is látom, milyen száni vagyok, de azért reménykedem, hátha legközelebb megint beszélgetünk.

 

Ez a kisfiú alakú kiscicám