Mesélnék az elmúlt napjainkról, de Szabó Bence színpadra lépése mellett úgy érzem, minden elhalványul. Nem tudom, mennyire érzik az emberek a saját bőrükön az utóbbi napok feszültségét a politikai helyzet éleződése miatt, innen könnyű dumálni, de nem szívesen lennék most Magyarországon. 

Mimi újból köhög és továbbra is őrlőket növeszt, csak most jobb oldalon, emellett reggel legkésőbb negyed hétkor ébreszt - ezt mind elviselném, mert ez ilyen időszak, de bárcsak a saját agyam hagyna aludni, és tiszteletben tartaná, hogy a fél tízes takarodót én halál komolyan gondolom és vágyom. 

A hét elején még hatan voltunk feljelentkezve a 20 km-es versenyszakaszra, abból én egyedüli lányként, de ma megnyugodva láttam, hogy végül 31-en indulunk. Így elég esélytelen, hogy ne legyen kit követnem az erdőben, az antucói versenyen való elvesztődés mély nyomot hagyott bennem. Azt is láttam, hogy talán négy jelentkező nem tagja valamilyen sportegyesületnek, itt Németországban hatalmas a kultja a sportkluboknak. Ha már annyit vekengek, hogy nincs szociális életem, lehetnék én is futóklubtag, de hát kinek van ahhoz kedve. Még ha itt edzenének a környéken... Esőben és négy fokban futok holnap, egyedül megyek, mint ilyen helyekre általában, de azért várom.