A kirándulásunk legelső mozzanatait már felvázoltam, C.-t visszafordították a security-nál az érvénytelen igazolványával, nekem rejtély, hogy eleve miért engedték becsekkolni vele, de mindegy is. Puerto Monttban szálltunk át, és mint valami kezdők, nem volt nálunk néhány gyümölcspürénél több, így mire leszálltunk, kopogott a szemünk az éhségtől. Egyetlen működő étterem volt a reptéren, ami dugig volt, a kis kioszkok meg nyomi szendvicseken és édességen kívül nem igazán kínáltak mást. Az egyik kioszkban okésnak látszó empanadát árultak, de az eladó szerintem önkényes szünetet tartott, és megtagadta a kiszolgálást, bár percenként álltak meg nála potenciális vevők. Miután megvettük máshol a szánalmas szendvicseket persze kinyitott az empanádás, nem volt szerencsénk. Puerto Montt után csomó sziget fölött repültünk el, próbáltam őket fotózni változó sikerrel.
A főhadiszállásunk Punta Arenasban volt - vagy ahogy a chileiek mondják, Punta Arena lenyelve a szóvégi s-t -, ez az utolsó nagyváros a kontinensen, legalábbis a chilei oldalon, Argentínát nem tudom, alatta már csak településecskék vannak. Innen utazgattunk minden irányba. A reptéren konstatáltuk, hogy elég gyakran jár az Antarktiszra gép, hazafele láttam egy cuki kis piros repcsit British Antarctica Survey felirattal. R. meg azt állította, hogy pont ezekben a napokban látogatott el Nicole Kidman más hírességekkel egyetemben az Antarktiszra, lehet, mi nem nem futottunk össze velük a reptéren 😀
A város jóval tágasabb benyomást keltett, nem olyan agyonzsúfoltat, mint Concepción. Egymás után tűntek fel játszóterek is miközben a reptérről suhantunk az óceánnal párhuzamosan a szállásunkra, szintén olyasmi, amiket itt nem sűrűn látni. Bennem akkor először fogalmazódott meg teljesen felszínes és gyerekes módon, hogy itt talán el tudnám magunkat képzelni életvitelszerűen. Ezt később revideáltam bevásárláskor, mert elég meredek árak vannak, az import gyümölcs-zöldségeké meg főleg. Azt hittem, tudok majd sűrűn futni esténként, főleg mert fél tizenegykor köszönt be az éjszakai sötétség, de végül reálisan csak három nap jött szóba, amiből kettőt fáradtság és lustaság okán skippeltem, csak egyszer jutottam el futni. Akkor viszont vigyorogva futottam, szuper volt, mégha két kis kövér tacskó meg is kergetett a tengerparton.
A szállásunk egy nagyon szép régi építésű, európai beütésű ház volt, kazettás ajtókkal, amihez hozzátoldottak egy plusz edzőtermet, hálószobát és fürdőt. A hálónak egy pici ablaka volt, ami az edzőteremre nyílt, így hogy legyen mégis természetes fénye, a tetőbe vágtak egy ablakot. Mivel a nap későn nyugszik és korán kel, én meg nem tudok világosban aludni, C. megsufnituningolta az ablakot, ragasztott rá alufólia darabokat, amik egészen jól kizárták a fényt, viszont fémesen zörögtek a légáramlattól, füldugót kellett használnom.
Szombaton, az első teljes napunkon felfedeztük a várost. Vettünk kávét egy be happy nevű lmbtq orientáltságú kávézóban, ahol üzenőlapokon coming out sztorik voltak a falra rögzítve, köztük egy Freddie Mercury-skicc, melléírva: FM was gay as a daffodil, cuki volt. A város elég szeles, a tengerparton találtunk egy hatalmas játszóparkot, ahol Andó kirohangálhatta magát, közben kockára fagytunk. Megnéztük a városka központi terét, ahol Magellánnak van egy impozáns szobra, aláfaragva a legyőzött őslakosok és egy hableány figurája. Nem tudom Magellánnak mekkora szerepe volt a későbbi genocídiumban, gyanítom kevés, de a szobor összességében nem igazán polkorrekt. Nagyon sok európai stílusú épület van a városban, a teret is gyönyörű paloták veszik körül, az embernek az volt a benyomása, hogy Európában van - C. azt mesélte, hogy Concepciónban meg szerte az országban jóval több szép épület volt, de a földrengések tönkretették őket, a helyükre pedig ronda modern épületeket húztak fel. Ebéd után felsétáltunk egy kilátóhoz, ahonnan rálátni a kikötőre is, alattunk meg az selk'nam indiánoknak volt egy némileg tönkrement terecskéje, róluk írok még:
Patagóniának ez a része Chile 12. régióját képezi Magallanes y Antartica néven, van külön zászlója is, mert valaha önállósodásra törekedett. Lefotóztam a nevet a posta oldalán meg a zászlójukat:
Chile déli részére rengeteg német települt be a 19. század folyamán, a legdélebbi részére pedig sok horvát érkezett. Találtunk horvát edzőtermet, Claudio Popovic vezette fodrászatot és horvát közösségi klubot is.
Másnap Tűzföldre, Tierra del Fuegóra volt befizetett utunk, amit úgy vártam, mint a karácsonyt. Kisbusszal utaztunk a látványosságok között, a nehézségekről, amit a kisgyerekek lekötése jelent, nem írnék, mindenki képzelje el pl. hogy hazafele Andó behányt a kisbuszba, szegényem időben szólt pedig, én voltam lassú a zacskóval. Két és fél órás kompozás után jutottunk át Porvenirbe, a tűzföldi városkába, ami 7500 lakost számlál. Kapásból el nem tudtam képzelni, ki akarna a világ végére költözni, de felvilágosítottak, hogy Chilének érdekében áll minél több embert idevonzani, hogy magáénak tudhassa Argentínával szemben a területet, amin azt hiszem 51-49% arányban osztoznak, meg van bányászati ipara is. A komp eléggé tele volt, az utasok egy része hazaérkezett nagy pakkokkal.
A település csendes, majdnem kihalt volt vasárnap révén, bár nem gondolom, hogy hétköznap nagy nyüzsgés lenne. Megálltunk egy selk'nam műemléknél, ahol egy családot faragtak ki, aztán megnéztük a város központi terét.
Kótaix figuráját rátették az utcatáblákra is
Szóval a selk'namok: 9 éve ittjártunkkor C. már mesélt egy-két dolgot, mutatott képeket erről a kiírtott népcsoportról, akik a csodálatosan furcsa maskaráikkal már akkor megragadták a képzeletem, i mean:
Előrebocsátom, hogy engem eléggé érdekel letűnt népek múltja, félelmetesnek is találom a folyamatot, ahogy egy leigázott nép beolvad az erősebbe, vagy rosszabb esetben kiírtják.
Naívan azt hittem, hogy a selk'namok éjjel-nappal ilyen ruhákban nyomultak (C. szerint who has the time), de ezek szertartási öltözékek voltak, fiúk férfivá avatásakor viselték őket például, szellemeket személyesítettek meg velük. 11 ezer éve jöttek Tűzföld északi részére, "jóképű, életrevaló, erős nép volt", nomád életmódot folytattak, fő élelem-és öltözékforrásuk a guanaco, egy lámaszerű állat volt. Amikor elkezdődött az európai telepesek földfoglalása, kiszorították őket az addigi természetes élőhelyükről, megfertőződtek, levadászták őket, mint az állatokat... Éltek más népcsoportok is ennyire délen, aiónikenkek és kawésquarok, akiket szintén legyaktak. A túravezetőink szerint élnek valahol Argentínában még egy maroknyian a selk'namok közül, akik nyilván nem az őseik életmódját folytatják. Egy másik túravezetőnk két nappal később mutatott egy képeslapgyűjteményt és egy könyvet, előbbit megrendelte a sógorom nekem, a könyvet meg talán meg tudom venni e-bayen, nagyon érdekel mindkettő.
Ebéd után következett egy hosszabb utazás a fő attrakcióhoz, a királypingvinek spottolásához. Ehhez át kellett vágni a sziget jó részén, így ténylegesen láttunk Tűzföldből egy jó darabot. Emlékszem még amikor föciórán először hallottam erről a helyről, tök pusztának képzeltem el a világ végén - egyébként a tudat, hogy majdnem ott vagyunk nagyon izgalmas volt, teljesen a hatása alatt voltam mindvégig -, de ennél azért változatosabb. Ahol a szél folyamatosan ostromolja a vidéket, ott viszonylag kopár, füves-cserjés, máshol fásabb, valamivel mégiscsak tüzelniük kellett a természeti népeknek, akiket látva Magellán elnevezte a helyet. Láttunk sok guanacót, a férjem egy-két nandut is, én lemaradtam róluk. Ja, és sima pitypangot is feldeztem, mégiscsak kicsi a világ. Jó darabon az óceán mellett vitt az utunk, aztán megérkeztünk a Useless bay nevű csücskébe a szigetnek, amit a hadsereg megpróbált hasznossá tenni, végül kudarcot vallottak, hátrahagyták, innen a név. Itt élnek háborítatlan nyugiban a madárkák, a császárpingvinek után a második legnagyobbak. Chilében csak itt őshonosak, amúgy élnek pl. a Falkland-szigeteken is. Nagyon cukik voltak, néhányan a fűben ejtőztek, mások civakodtak, legalábbis úgy tűnt, aztán három kivált a csoportból és lejött a vízhez a turisták legnagyobb örömére.
Ezek után már csak a birkanyírás megtekintése volt hátra, betértünk egy ranchra, ahol épp ezt művelték. Borzalmas volt, a szagok, a látvány, szerencsétlen állatok, én zöldültem kissé. Megfogtam a levágott gyapjút, ami hiba volt, mert a szag lemoshatatlam volt az út maradék részében. Több, mint 200 farm működik állattartásra kihegyezve, amin utazó birkanyírók végzik a munkát, aztán továbbállnak.
Este 9-re értünk haza, PA-ban C. látta a buszból, hogy négy fegyveres épp kirabolt egy boltot.
Másnap megint a városban tekeregtünk, vettünk szuvenírokat, adtunk fel képeslapokat, voltunk egy szuper kávézóban, a többiről külön írok.
Huu mennyi izgalom, tok erdekes volt olvasni!
VálaszTörlés