ami ahhoz kell, hogy az ember megőrizze az ép elméjét a gyereknevelés-háztartás-karrier háromszögében, esetleg még bele is szuszakoljon némi sportot, miegyebet. Nekünk nemhogy falunk - mint ahogy a legtöbb mai családnak -, de még egy nyamvadt községházánk sincs, vagy milyen képzavarral éljek. Volt a bébiszitter, akivel félrekommunikáltunk, majd kölcsönösen kirúgtuk egymást, és bár a férjem egy ideje már rágja a fülem, hogy a kevés szabadidőnket ne takarítással töltsük, hanem szervezzünk ki a háztartási munkákból valamennyit, eddig sajnáltam rá a pénzt. Meg igazából a vasaláson kívül, amit pont szeretek végezni, úgy éreztem, mást nem nagyon tudok rábízni. Port törölni és ablakot mosni nem kell sűrűn (vagy kellene, és akkor lenne a takinéninek munkája nálunk?). Mindegy is, mert ha innen hazatértünk, keresni fogok segítséget a takarításhoz, és terv szerint apósom is jön az augusztusi bölcsibe szoktatásig Mimire felügyelni, szóval egy mini községházánk lesz terveink szerint. De nem erről akartam igaziból írni, hanem hogy itt, Chilében tényleg lenne körülöttünk egy falu, és hogy milyen furcsa ezt megtapasztalni nekem.
Apósomék hatan voltak testvérek, öten még élnek, a család nagyobbik része Los Ángelesben maradt, és amíg Nona, az anyukájuk élt, élő ragasztóanyagként fogta össze a rokonságot. Tia P-éknál, akik egy hatalmas házban élnek, szoktak lenni a 40-50 főre rúgó összejövetelek, ahol mindenki beszélget mindenkivel, a gyerekek fel-alá rohangálnak, medencébe ugrálnak, mégis mindenkire figyelve van. Mióta Nona elment két éve, nincsenek ekkora közös bulik, bár vasárnap összejöttek páran, és itt láttam, milyen klassz, hogy nem kell a gyerekeim nyakában lihegnem, mert mindig van, akihez éppen csapódnak. Beszélget, fürdik, autóba könyörgi be magát a kisfiam, Mimit meg kézről kézre adják.
C.-nak is eszmélés volt ez, hogy ilyen is lehetne az életünk, bár ehhez pont LA-ban kellene élnünk. Nekem tök érdekes, hogy a hívő adventista rokonok közül többen vállalnak misszionáriusi szolgálatot, egy család élt egy darabig Kamerunban (és tértek vissza egy örökbefogadott fekete kisfiúval), Tia P. egyik lánya Ecuadorba költözött 5 évre, egy másik unokatestvér pedig Brazíliában van néhány évig.
A férjem nosztalgikus hangulatba került, ahogy végiglátogattuk a nagynéniket, nagybácsikat, mesélt arról, hogyan töltötte a nyarakat az unokatesók gyűrűjében, hogyan kirándultak az Andokba és aludtak egymás hegyén-hátán a fakabinokban, és nem boldog a tudattól, hogyan változott meg annyi minden, mióta felnőttek és szétszéledtek. Pedig ez az élet rendje. Neki is jó oka volt egészen Európáig mennie innen, mégis sokszor felteszi magának a kérdést ezekben a napokban, nem lenne-e jobb visszajönnie. Ilyenkor felsóhajt, és felteszi a kérdést, miért nem bír az országa csak kicsit jobban funkcionálni*. Én az eü-től és közbiztonságtól lennék legjobban befeszülve, nem tartom opciónak, hogy az eü. biztosítók addig trükközzenek és odázzák el pl. az életmentő/-hosszabbító kemót, amíg az ember elpatkol. Kb. mint az USÁ-ban. Ennél összetettebb a visszatelepülés kérdése, de most épp ezt rágjuk időről időre. Arról nem beszélve, hogy itt elég magabiztosan tudnánk kertet és elég nagy házat biztosítani a gyerekeinknek, ami No-ban, hát, fene tudja összejön-e valaha. A tudat nekem is szomorú, hogy a gyerekeim szinte biztosan unokatestvérek nélkül fognak felnőni, pedig itt ha nem is első, de másod-, harmadunokatesók garmadája várná őket. Megállapították, hogy Andó a másfél éves Renata tiója (nagybácsija), Mimi meg a maga egy évével a tiája.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése