koreguláció

Követem Vanessa Lapointe-ot instán, mert nagyon szeretem a gyerekneveléssel kapcsolatos reeljeit, szakemberként hitelesnek tűnik és még vicces is. A minap láttam tőle egy kisvideót, amiben arról beszél, hogy a babáknak másodpercenként 700 új idegi szinapszis* képződik az agyukban, és ennek a szédületes tempóban fejlődő agynak mennyire elementáris az anyai koreguláció kiborulások esetén, ami egész későbbi életükre kihat, megtanítva az érzelmi szabályozást nekik. Nekem, mint sokaknak a korosztályomból (és a felmenő generációknak) nem igazán tanították az érzelmi szabályozást, nyilván erre is a gyereknevelés kapcsán döbbentem rá. Így most igyekszem behozni a lemaradást. Megvettem a fent említett nőtől a Sérülésmentes gyereknevelést e-bookban (szóljon, ha valakinek kell, átküldöm, khm, tudom, ilyet nem szabad), és az utóbbi napokban lazább és kedvesebb vagyok Andóval, mert már tényleg marcangolt a bűntudat minden este lefekvéskor, amiért nincs türelmem a raplijaihoz. A probléma gyökere, hogy túl sokat várok tőle az életkorához képest. 

Néha, szerencsére nem sűrűn, Andó bal lábbal kel (ki nem?), és olyankor, amíg ki nem jön a feszültség belőle semmi nem jó, az élő fába is beleköt. Egy ideig teszteltem, hogy ráhagyom minden kérését (anya, a folyosón töröld meg az orrom, neeeeem, ne a fürdőben, de ne azzal a zsepivel, egy másikkal, de én a másikat akarom, de nem akarok átöltözni, de neeeem, és így tovább, közben dobálja a végtagjait minden irányban, mint egy két lábon járó gumiember), na és meg kellett tanulnom, hogy hol hagyjak utána és hol húzzak határt, de a lényeg a mamiszeretet, amivel egy idő után megkínálom és ami mindent helyreállít. Az, amikor felveszem a karomba és ringatva a mamiszeretetről éneklek neki, ettől lenyugszik, és a bánatát elfújják. Ma reggel mondjuk közölte velem, hogy csak ringassam, de ne énekeljek neki, mert attól rosszul van, hát oké. 

*azt nem tudom, hogy meddig tart ez a periódus