helló, június!

 

Így június idusán túl sikerült feltenni az ehavi naptárképet, ami amúgy az egyik kedvencem a sorozatból, Andóval szívesen bogarásszuk, hogy mi minden kapható ebben a kávés minibuszban. Sok finomság, de muffin, az egyik kedvencem kávé mellé pont nem. 

Egész nap arra készültem, hogy este, miután mind a két kismakit lefektettem, elmegyek az első posztpartum futásra. A kondíciók szuperek voltak, 7 után nem sokkal Ando kidőlt, Mimit utána átvettem C.-tól, szintén pillanatok alatt ágyba varázsoltam, átöltöztem edzőruhába, bemelegítettem, betettem a futós válogatást spotify-ról, becsaptam magam után az ajtót, hogy aztán kereken 100 méter után a férjem hívjon, hogy M.-t felébresztettem a bejárati ajtó csapdosással. Az egy dolog, hogy amúgy szinte bármilyen zajt átalszik, de az ajtót tényleg becsukhattam volna csendesebben. Valószínű a fülemben dübörgő Nightwish vonta el a figyelmem. C. próbálta visszaaltatni, és azt mondta, csak azért szólt, mert a lelkére kötöttem, hogy azonnal hívjon, ha Mimi felébred, és csak tartotta magát az utasításhoz, amúgy visszaaltatta volna ő. De végül jó volt, hogy nem hagytam rá az altatást, mert elhúzódott több, mint egy óráig. Rúgtam egy öngólt vagy megszabotáltam magam, esetleg csak tényleg figyelmetlen voltam, de holnap újra próbálkozom. 

Eposzi hosszúságú bejegyzések vannak a fejemben, de annyira fáradt vagyok minden estére a hajnali ébredésektől, hogy tényleg csak arra vagyok képes, hogy valami könnyed olvasmánnyal hagyjam lecsengeni a napot, ha pedig extrán okos vagyok, 10 körül lámpát oltok - bár általában nem vagyok ennyire előrelátó. 

Némi rugózás után foglaltam júli 10-re repjegyet haza, 31-én jövünk vissza. Nagy volt a kísértés, hogy négy hetet legyünk otthon három helyett, ha lúd legyen kövér alapon, de minden ilyen betörő gondolat esetén tudatosítanom kellett magamban, hogy ez nekem nem_igazán_lesz_nyaralás, hanem megélése annak, milyen lenne egyedülálló szülőként. Anyát azért felkészítettem, hogy az esti altatásoknál be kell segítenie, és remélem esténként lesz még ereje a gyerekekkel minőségi időt tölteni. Közben meg alig várom, úgy szeretek otthon lenni.

Van egy félkész lista a fejemben a hazaút előtt mindenképp elintezésendő teendőkről, az egyik az adóbevallás, aminek júli 31. a határideje. Ma este kezdtem össszeszedni a tételeket hozzá, és szembesültem megint azzal, hogy tavaly irtózatos pénzeket vonatoztunk el meg adtunk ki szállásra, amíg sikerült lakást találnunk, nekem utána volt még két köröm Andóval vissza Münchenbe, egyszer a munkához használt biciklimet kellett visszaadnom, egyszer meg a lakás kulcsait, Istenem, de rossz emlékek ezek.  

Majd Mimi hosszabb alvására időzítjük az adóbevallást, bár egyetlen ülésben biztos nem tudjuk elintézni, annál jóval macerásabb, Andó meg addig remélhetőleg el tudja magát foglalni. A bébiszitter szombat óta ghostingol, le is mondtam róla, mérges és csalódott vagyok. Miért olyan nehéz egy üzenetben elbúcsúzni, ha már élőben nehéz megmondania, hogy túl sok minden jött össze neki? Az önbecsülésemnek sem tesz jót, meg nem tudom, nem a gyerekemből lett-e elege bár tényleg próbálom annak betudni, hogy sok neki a munka meg suli egyszerre (valamire neki is hivatkoznia kell). Egyébként meg tök mindegy, miért nem jön, csak bökje ki, argh.

Jövő hétvégére bejelentkeztek a férjem rokonai, akik Mannheimban laknak, most látnák először Mimit. Kíváncsi vagyok, hogy tényleg találkozunk-e, mert a C. nagyijától (aki szintén velük jön) teszik függővé, hogy megállnak, vagy továbbmennek.