hello, május!

A május 1-jét, legalábbis az estét a férjem a kórházban ünnepelte, szerencsére csak ambuláns betegként.  Erősködtem, hogy menjen ma biciklizni, olyan kirobbanóan jó idő volt (szerintem mondjuk túl meleg a dátumhoz képest). Másfél órával később komoly hangon kicsöngetett a ház elé, hogy segítsek neki bejönni és behozni a biciklijét, mert egy hosszú hegyes faág fúródott a lábszárába, csúnyán felsértette, nem tudja terhelni a lábát. Nem tudom, hogy tekert haza, bár elmondása szerint, először sokkolódott, amikor meglátta a sebet belülről, izmok és zsírszövet included, aztán muszáj volt összekapnia magát pszichésen és fizikailag is. Tett magára cipőfűzőből szorítókötést, az ág meg magától kirepült a lábából. Röviden átgondoltam a logisztikát, olyan paraméterekkel, hogy lassan fektetési idő, nekünk nincs autónk, a férjemnek muszáj valakire támaszkodni, ahogy egy lábon beugrál az ambulanciáig, mennyire kivitelezhető családilag bevonulni a kórházba. 

Persze bekapcsolt a kórházban és főleg az ambulancián eltöltött évek automatikus gondolata, miszerint annyi felesleges hívásuk van a mentőknek, minden hülyeségre kihívják őket, de az esetünkre mindent összevetve indokoltnak véltem a riasztást. Az operátor tuti hülyének nézett, amikor ecseteltem a telefonban a hívás okát, de a kivonuló mentősök nem kekeckedtek. Andó teljesen felpörgött a mentőautó láttán, alig tudtam visszatartani, hogy ne akarja körbejárni, esetleg beszállni C. mellé.

C. kapott tetanuszoltást, kitisztították és bevarrták a sebét, holnap pedig kiveszem neki a felírt antibiotikumot. 

Nem ez az első alkalom, hogy nehezemre esik segítséget kérni. Andóval voltam hat hónapos terhes, amikor C. a születésnapja előestéjén ételmérgezést kapott, és néhány óra belül órán rohamosan romlott az állapota, olyannyira, hogy éjfélre már a vécéig alig tudott kivánszorogni. Nem is értem, hogy nem hívtam hozzá orvosi ügyeletet, nem is kórházi beutalásra, hanem hogy otthon aggassanak fel neki egy liter  sóoldatot és hányáscsillapítót. Illetve értem, miért nem tettem, akkor is bennem volt, hogy nem alkalmatlankodom, mint sok fogalmatlan beteg, én tudom, hogy csak tüneti kezelés lenne, ilyen aprósághoz nem hívunk orvost. Azóta is utálom magam érte, hogy útjában álltam C. javulásának. 

 Két hete pedig a szokásos kirándulásaik alkalmával C. úgy emelte fel a két kezénél fogva Andót (ahogy egyébként milliószor felemelte már ő is és én is), hogy a gyereknek megroppant az egyik izülete a jobb karjában. Szegény nagyon sírt, mutogatott a csuklójára, és mindketten azt hittük, az egyik kéztőcsontja rakoncátlankodik, adtam neki nurofent... Traumából nem vagyok penge sajnos, mert akkor eszembe juthatott volna, hogy hiába nem látni semmi eltérést, duzzadást, miegyebet, a könyökizülete ficamodott, mint azt másnap elmondta a gyerekorvos, akihez végül elvittem, mert surprise surprise, nem lett jobb Andó karja. És ez alkalommal is le kellett magamban győznöm ezt a hülye gátlást, hogy mivel orvos vagyok, nekem tudnom kellene a diagnózist, minden aprósággal nem rohangálunk orvoshoz, magunkat kezelgetjük. A gyerekorvos elmondta azt is, hogy ez tök tipikus sérülése a gyereknek, itt Engelchen engelchen játéknak hívják, ugyanaz, ahogy mi zsip, zsup, kenderzsupolás közben emelgetjük őket. Biztos van ebben a mentális gátamban egy adag abból, hogy ha nem oldom meg okosban egyedül a problémát, és segítségért folyamodom, akkor szakmailag nem vagyok elég jó, de ne vicceljek már, maradjak a belgyógyász kaptafámnál, főleg ne a szeretteim jólléte az én hülyésegemen múljon.