Megkaptuk az igazolást, hogy M. után is fizetik a gyereksegélyt (?) (családi pótlékot?), nem tudom, milyen otthoni támogatásnak felel meg, amit az államtól kap az ember per gyerek havonta. Elírták viszont a spanyol nevét. A klaviatúrán elcsúszott az ügyintéző keze, és a következő oszlopban sorakozó kettő betűt gépelte. Érdekes, hogy nem tűnt fel neki, hogy az apja és a testvére is más néven szerepel, na mindegy. Írok egy e-mailt korrektúrát kérve.
Tegnap járt nálunk az egészségügyi hivataltól egy nő, aki sok, újszülöttel kapcsolatos témában tud segítséget nyújtani. Az intézmény küldi őket, még gondolkodtam is rajta, hogy lemondom, de végül jó, hogy nem tettem. Mondott hasznos dolgokat is, pl, hogy a gyest már nem sok időnk van megigényelni, eddig ültünk a babérjainkon amolyan patópálosan. Meg eszembe jutatta, hogy A.-t kellene fogorvoshoz vinni - itt az első tejfogak kibújástól javasolják a fogorvosi kontrollt. Én túlzásnak tartom, bár A. lassan három éves lesz, tényleg ideje megejteni az első vizitet.
Viszont tisztára befeszültem a többi témától. Konkrétan attól, hogy ő is tanácsolta az ovik végigtelefonálgatását, udvariasan kérdezzek utána, hogy hogy állnak a helyelosztással, és nyomatékosítsam, hogy nekünk mindenképp kell egy hely. Egyrészt ez a fajta nyomulás teljesen idegen a természetemtől, nevezhetjük lúzerségnek is, bár egy dolog magam képviselni, és másik dolog a gyerekemért teperni. Másrészt ha minden szülő, aki helyért kuncsorog, egyenként fel is hívja őket, akkor rövid úton tele lesz a töke az ovi vezetőségének és elküldi a kedves anyukát a búsba. Legalábbis a németeket ismerve. Minek van az online bejelentkezés, az írásbeli belejentkezés, ha utána még telefonon is kell nekik könyörögni? Azért majd megerőltetem magam, ha eljön a március, amikortól kezdődik a helyelosztás. Szó volt arról, hogy milyen lehetőségek vannak, ha egy kisgyereknek nem jut hely, de jó lenne, ha nem kellene ügyvédet is bevonni, hogy a város másik végében egy Abdulokkal teli oviba járhasson a gyerekem. Nem vagyok rasszista, de van egy rossz hírű negyede a városnak, ami tele van arabokkal és törökökkel, nem szívesen járatnám A.-t oda.
Beszélt arról is, hogy milyen más játszókörök vannak a városban, mennyire nehéz őket online megtalálni, uróbbira mondjuk mondott egy megoldást az eü. hivatal saját oldalán, de nekem ettől is stressz szintem nőtt. Leginkább attól, hogy vinném a babát is ilyen-olyan programokra, de azokhoz A. túl idős, nem tudom őt addig kire bízni. Ha nagyon akarnám, megkérhetném a bébiszittert, de szívesebben maradok kettejüknek elérhető. Meg talán nem ártana már most bejelenteni M.-et is bölcsibe jövőre. A. annak idején 16 hónapos korában kezdte, nem bölcsiben, mert az esélytelen volt, bár a müncheni utcánkban is volt egy bölcsi-ovi. Akit én dadusnak szoktam hívni, az egy ún. Tagesmutter, aki 4-5 gyerekre vigyáz egymaga. Sokan a saját lakásukban, a Jugendamt (gyámügyi hivatal) felügyeletével. Nekünk szerencsénk volt, mert egy török nő akkor kezdte a bizniszt, amikor a korona lecsengésben volt, és A. az első gyerekei között volt. Nem dobott ki minket az elhúzódó beszoktatás ellenére, sőt tökre megszerette a kisfiam, és saját bevallása szerint megsiratta, amikor felmondtunk neki. Kapott tőle A. kis emlékkönyvet a fotóikkal, meg néhány matcchboxot és apróságokat, ő volt a kedvence a dadusnak. Pont múlt héten videótelefonáltunk vele. És ugyan az itteni dadusos élményünk nem volt épp elsöprő, hajlok rá, hogy M.-nek inkább dadust kerítsek, mint bölcsit, érzésem szerint több figyelem jut egy gyerekre, mint egy bölcsiben.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése