copy paste

 Kettő vagy három példányban kellene léteznem ahhoz, hogy elvégezzem a napi feladataim, annyira nem vagyok hatékony egy szem magam. Nem segít a helyzeten, hogy biztosan irreálisan sok tennivalót tervezek egy napra, képtelen vagyok megsaccolni, időben mennyit tesz ki egy-egy dolog. Az agyam valószínű úgy néz erre a listára, hogy hát sikerül, amennyi sikerül belőle, de a lelkiismerettel nem neki kell foglalkozni, ha tényleg alig tudok pár tételt kipipálni. 

Szintén nehezítő tényező, hogy a hét három délelőttje azzal megy el, hogy orvosokhoz járok, utána meg alig várom a déli alvást. Apropó alvás, altatás: a gyerekbe megint belebújt valami egy hete, nehéz letenni aludni, amit néha nagyon nehezen tudok kezelni. Mocorog, beszél, hiába mentünk át az altatást megelőző rutinon. Tipikusan fejlődési ugrásnál szokott ez lenni, sanszos, hogy a beszédfejlődése lépett szintre, amit én magyarul annyira nem hallok, de C. szerint spanyolul érezhetően komplexebb mondatokat mond. Na de az nem oké, hogy este tíz után alszik el, úgy, hogy a nettó napi alvása kevés, vagyis azt várnám, hogy kilenckor azért már kidől, főleg, ha le volt mozgatva. Vagy még akár lehetne oké is, ha a napirend többi része ehhez igazodna, de elúszik a reggelünk teljesen. C.-val egyébként nem megy jól a felelősségteljes adulting az időbeosztásunkat illetően, tegnap is éjfél után oltottunk lámpát, reggel meg alig kapartuk össze magunkat. Nagyjából be tudom suvasztani a lakást szinten tartó házimunkát, főzést két-három naponta, de pl. napok óta olvasok egy cikket, amit ma talán befejezek és a vasalnivalók is csak gyűlnek. 16 továbbképzési pont hiányzik a 250-hez, hogy beküldhessem a kamarának, ezt annyira szeretném már letudni.

Este megkértem, hogy olvassa fel a hypnobirthinges könyvben levő vezetett meditációt, mert próbálok most már naponta célzottan készülni a szülésre az összeolvasott technikákkal. A férjem viszont már az első mondatnál röhögni kezdett, és én sem bírtam, annyira nonszensz volt. Pár perc múlva sikerült lehiggadni, és végigvenni a szöveget. Fel fogom venni a telefonomra a hangját, ha mégsem lehetne ott velem. A keddi nőgyógyis vizit megint csak azt hozta ki, hogy kevés a magzatvíz, meg a gyerek túl sokat ficánkol, sok a tachykard szakasz a CTG-n. Érthető módon megint elkezdtünk rugózni azon, hogy ez vajon hova vezet, én mondjuk bízom benne, hogy ha egyértelmű indikáció lenne indukcióra vagy császárra, akkor ezt az orvosok közölnék is, de mégis egy rizikós limbón érzem magam, és azon fohászkodom, hogy bújjon ki a baba előbb. Anya két hétre jön hozzánk tervezetten, kérdés, hogy akkorra esik-e a szülés, amikor itt lesz. Így last minute megoldásként felmerült, hogy importáljuk anyósom vagy apósom, ami, hát könnyebbség lenne, de közben kicsit ódzkodom egy nekem kvázi idegen jelenlététől egy nagyon szenzitív időszakban. Életem leghosszabb hét hónapja volt, amíg apósom kisegített minket, miután A. 13 hónapos korában visszamentem dolgozni. A bölcsis beszoktatás sem ment volna nélküle, na meg, hogy sokat el tudtam járni futni és futóversenyekre tavaly nyáron, de rengeteg konfliktust is szült, nem olyan straight forward, hogy jöjjön megint. Anyósom egyékbént bejelentkezett nyárra, aztán szeptemberre, végül novemberre, csak annyira nem kommunikál feketén-fehéren, hogy ezzel az infóval, hogy jön, hetekig nem tudtunk mit kezdeni, mert nem pontosította a részleteket, aztán végül lemondta az utazást. Csak most derült ki, hogy miért.

Este viszont gesztenyét fogok sütni, remélem, sikerült most úgy, hogy nem marad szőrös.