Nem is meséltem, hogy néhány hete a főnökömmel és a vezető főorvosnővel viziteltem, amíg a saját főorvosnőm szabadságon volt. Azt már említették korábban, hogy régóta dolgoznak együtt, de egy kérdésem nyomán kiderült, hogy konkrétan évtizedek óta. A nő annak idején pszichiáter rezidensként dolgozott az akkor még "csak" főorvos titulusban levő főnököm alatt, és tkp. ugyanazt játszotta meg, amit én is próbáltam, ti. eltitkolt terhességgel vetette fel magát. Úgy derült fény a dologra, hogy behoztak egy mániás szakaszban levő beteget, aki magán kívül ordított, hogy ne érjenek hozzá, mert biszexuális és HIV-pozitív, mire a nő halálra váltan hívta a főnököt, hogy azonnal siessen a segítségére. Talán ezért is tapsoltak vissza a gyesem után, meg mert természtesen elbűvölte őket a személyiségem (haha).

Érdekes ez a Schmerzmedizin, valóban nem csak arról szól, hogy paracetamolt, ibuprofent esetleg oxycodont szedjél-e, hanem komplexen, a  bio-pszicho-szociális teória mentén szemléli a fájdalom krónikussá válását, rengeteg benne a neuró, és számomra a gyógyszeres része is érdekes. Dolgozunk ko-analgetikumként használatos antiepileptikumokkal és antidepresszánsokkal - ezen a terepen nem mozgok otthonosan még. A holisztikus szemlélet is szimpatikus, a szimultán pszichológussal és gyógytornásszal végzett kezelések. Azt sajnálom viszont, hogy bár sokféle típusú fájdalommal jönnek a klinikára, azért nagyjából neuro-ortopéd vonalon mozognak a diagnózisok, egy endometriózisos betegem volt eddig, de pl. tumoros eredetű fájdalommal nem foglalkozunk, és sok mással sem, mert nem a klinika profilja. Érdekelne az intervenciós fájdalomcsillapítás is, pl. plexusinfiltráció, amit az anesztesek kisujjból kiráznak, de nálunk nem szokás. Tipikusan 16 napra szól egy betegfelvétel, ami jó fej páciens esetén pikk-pakk eltelik, ha viszont problémás, motiválatlan, esetleg semmiképp nem javuló a kórképe, akkor elég nyögvenyelősen telik ez a kicsit több, mint két hét. Itt ismertem meg az érdekellentét és másodlagos betegségelőny fogalmát olyan betegeknél, akik fura mód csak panaszkodni tudnak, igazából minden terápiás próbálkozásra rezisztensek, mert ők tudatosan vagy tudat alatt nem is akarnak javulni. Nehéz felismerni, és jó darabig csak magamat hibáztattam, hogy biztos a hiányos tudásom az oka, persze ez is hozzájárulhat (man kann flöhe und läuse haben), de bizonyos szinten ők maguk állnak a javulás útjában. 

A kötelező kurzusokat, amiket a szakvizsgára bocsátáshoz abszolválni kell, egy másik tartomány orvosi kamarájánal végzem, egy ottani egyik egyetemi klinika orvosai tartják az előadásokat, és elég profinak tűnnek. A bennem élő maximalista vágyik arra a plusz tudásra, amit ők képviselnek, közben az onkológiától sem búcsúztam el még, szóval továbbra sem tudom, hogyan tovább, ha itt leszakvizsgázom.