Ma délelőtt madarat lehetett volna velem fogatni, amikor a hazautazás mégis elérhető közelségbe került. C. csak annyit kért tőlem, hogy listázzam ki az utazásunkat résztávokkal, csomagokkal, közlekedési eszközökkel, hogy lássuk, valóban reális-e ebbe belefogni. Anya viszont lehűtötte a lelkesedésem, és mivel úgy éreztem, érdemes azokra hallgatni, akik földhözragadtabban látják a szituációt, és nem csak a vérük hajtja, mint engem, végül lemondtam a mostani utazásról. Abban a reményben viszont, hogy karácsonykor fel tudom használni a maradék két hétnyi szabadságom, és hazautazhatunk. Azért szomorú vagyok, de ha igazán igazán magamba nézek, akkor én is fáztam a cihelődéstől, cipekedéstől, meg C.-val szemben sem lett volna fair, mindent vele cipeltetni inkl. Mimit a hordozóban. Azért tanulok az esetből, és ezentúl kétszer meggondolom, mielőtt nem kötök utasbiztosítást. 

Eléggé stresszelni kezdtem azon, hogy vajon elérhető cél-e az áprilisi maraton, mert nem csak hogy két hónappal lerövidül a felkészülési időszak, de nulláról kell újrakezdenem. Megbeszéltem magammal, hogy azon a hídon akkor kelünk át, amikor odaérünk, november közepéig egyelőre a csontok összeforrása a cél. Ma azért rávettem magam egy 20 perces tornára, amit tervezek folytatni is 2 naponta. 

Vannak tök szuper pillanataink a lábtörésből kifolyóan, például vasárnap délután idilli volt hármasban aludni az ágyon Mimivel a mellkasomon, mint amikor még pici baba volt. C. szokás szerint úgy bevackolta magát a takaró alá, hogy számomra rejtély volt, hogy nem fullad meg, de ő valahogy így pihen. Eközben a Kisnyszi a városban korzózott a nagyapjával, épp csak felvert, amikor hazaért, de nem bántam nagyon. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy harapósabb vagyok a szokásosnál, C. szerint még rosszabb, mint a sertralin előtt. Türelmetlen, veszekedős sárkány lettem, nagyon kell figyelnem a hangnememre, és nem tolhatom az egészet a fájdalomra, meg a közlekedés körülményességére. Hamar kibékülünk, de megalapozza a reggelek hangulatát 1-2 órára. 

Megjegyzések