Milyen jellemző a szüleimre, hogy bár csupa jó szándékból féltenek a maratoni megmérettetésen*, mégis az hangzik el jó tanácsként, hogy ha nem bírom, álljak ki. Oké, az is elhangzott, hogy a mélypontra figyeljek, ami legalább épkézláb tanács. De álljak ki? Miért nem az, hogy bízom benned, menni fog, nehéz lesz, de tudom, hogy szuper leszel? Defetisták. Csoda-e, hogy én is bátortalan kudarckerülőként nőttem fel? Pedig mindannyian csináltunk bátor dolgokat a családomban, és elbukni sem szégyen, tanulni kell belőle. Utólag persze mindig ment a dicséret, de mintha egy kihívás előtt nem mertek volna nagyon biztatni.

* jaj, Orsikám, nagyon vigyázz magadra, neked két gyereked van, nehogy ott maradjanak nélküled…**

** Azért értem én ezt a szeretetből fakadó túlféltést, mert én vagyok az első a családban, aki ilyen hülyeségre adja a fejét, viszont nem tudom, összekeverik az állapotomat egy fel nem fedezett hipertófiás kardiomyopátiával, amitől tipikusan összeesnek az emberek fizikai megterhelés közben?