maratonista.

Utólag minden emlék megszépül, és napokig euforikus hangulatban voltam a versenytől, de azért fú, nehéz volt, bár másképp, mint ahogy vártam. A verseny előtti pénteken leszólított az egyik tetovált gyógytornász az osztályon, hogy ugye szoktam futni, mert a múltkor mellette haladtam el. Így derült ki, hogy ő is fut, és mindketten indulunk a maratonon, neki is az első megmérettetése lesz. A versenyen természetesen nem láttam, de később mesélte, hogy mikor végzett (utánam :))

Az utóbbi hetekben finomítottam a frissítésem, de volt egy olyan érzésem, hogy kevés volt ez az idő rá, és nem elég edzett még az emésztésem. 2x fél liter folyadékot nem akartam a mellényemben cipelni, mert elég sűrűn állítottak frissítő pontokat, de nem akartam teljesen ezekre hagyatkozni sem, mert a gél után azonnal kell vizet inni a felszívódáshoz, és az sejthető volt, hogy gyakrabban gélezek majd, mint ahogy találkozom frissítőkkel. Így végül sima vizet vittem, gondolva, hogy majd a frissítő pontokon adott izóval spórolok a gélek számán. A cél 70 g szénhidrát volt óránként, khm, ez nem jött aztán össze. Volt még nálam 6 sókapszula, 2 db óránként leszámolva, és két fél hányáscsillapító a biztonság kedvéért. 

Arra készültem, hogy az első 10-15 km-en 6 perc/km-es tempóval haladok, és csak utána gyorsulok, amennyire tudok, habár nem tartottam reálisnak, hogy 4 óra alatt végezzek. Ahhoz 5:40 perc/km-es tempó kellett volna, és az utóbbi hetekben egyszerűen túl fáradt voltam, hogy ezt megfussam. Az sem segített, hogy túl voltam dolgoztatva a kórházban, és Mimi beszoktatása az éjjeli alvását is megbolygatta. Azért beálltam a 4:15-ös iramfutók mellé a startnál. 

Szóval az eleje tök laza volt, nem megerőltető, épp csak három dolgot rontottam el egymás után: ittam izót az első frissítő ponton, amitől kapásból felfúvódtam, ettől nem tudtam rendesen lélegezni, és beszúrt az oldalam (versenyen nem próbálunk ki új dolgokat!). Utána a legelső gél helyett 2 falat fehérjeszeletet ettem, nem is értem, mit gondoltam (oké, értem, mert a fahéjas Barebells iszonyú finom, csak épp nem frissítésnek való), energiában tökre nem adta meg, amit meg kellett volna. Itt már az 5. km környékén kezdett hányingerem lenni, de hülye voltam, és az első kajás standnál elvettem egy alma-és banánszeletet gél helyett. Mondanom sem kell, hogy a 7. km-re így masszív hányingerem lett, ami onnnatól kezdve végigkísért. Beállt a 22-es csapdája, muszáj volt sürgősen energiát pótolnom, de a hányingertől alig tudtam a géleket legyűrni, az eléhezés viszont pörgette a hányingert. Nem teljesen állt össze a kép, hogy miért lett ilyen korán hányingerem, alavetően 24 km fölött szokott kezdődni, annyira keveset nem ettem, és gyorsan meg pláne nem futottam. Utólag arra jutottam, hogy az előző napi menü és a zabkása reggelire messze nem a legjobb opciók voltak, meg talán az adrenalin. A két fél hányáscsillapítót be kellett vennem, anélkül nem tudom, hogy bírtam volna, valószínűleg sehogy. Időnként felfúvódtam, máskor kipukiztam magam, de végig szenvedtem azon, hogy ez az emésztési probléma mennyire megnehezíti az egészet, sokkal komfortosabb lenne nélküle csapatni. Féltáv után már nagyon kerestem az elszórt toitoikat, végül nagy nehezen szembejött egy, amikor már a bokrokkal kezdtem szemezni, hát az a két perc a retyón életmentő volt. A 30. km-nél hirtelen nekirohantam a híres FALNAK, elnehezedtek a lábaim, és érzésre ki akartak szakadni a helyükről, tényleg nem tudom, melyik volt rosszabb, a fáradtság vagy a hányinger. Talán mégis a fáradtság, mert arra nem lehetett semmit bevenni, és arra kényszerített, hogy néha belesétáljak. Alapvetően kerülöm a sétára váltást, mert annál rosszabb újra felvenni a ritmust, de most muszáj volt. És ezen tökre meglepődtem, mert azt hittem, a dombos terep ad annyi plusz edzettséget, hogy nem fogyok el 30 km-nél, sőt, ilyen mértékű izomfáradtságot szerintem nem is éreztem még. Az 5:58-as tempóm így lassan 6:05-re kúszott fel, de mindegy volt, 30 felett 500 m-ként számoltam a távot, amit még le kellett gyűrni. Ami viszont jó élmény volt, hogy bár tényleg csak a lélek mozgatta a végtagjaim, simán lehagytam elég sok embert, fiúkat is, így azt gondolom, mégiscsak megmutatkozott az a plusz, amit a hegyek adtak. Végül 9 gélt ettem, ami jóval kevesebb az előirányzottnál. Itthon is bevettem még egy fél vomexet, hogy tudjak enni, és negyedik napra billent teljesen helyre az emésztésem. 

Mint tavaly, idén is esett, szerencsére nem folyamatosan, de a végére eléggé elázva értem be, és hülye voltam, mert nem kértem hőmegtartó fóliát, így hiába öltöztem át száraz ruhákba, full lila szájjal, remegve mentem haza C. és a kisnyuszi kíséretében. A lábaim elmerevedtek, néhány lábujjam meg a jobb csípőm fájt, de nagyjából jól voltam. 

Az 520 versenyzőből, aki befejezte a távot, 299. lettem, 43. nő a 95-ből, pont átcsúszva a második felébe a mezőnynek, 4 óra 17 perc alatt. Ha nem kellett volna wc-szünetet beiktatnom, összejöhetett volna az iramfutókkal maradás. 

Azért iszonyú jó érzés volt az egész a kínlódással együtt is. A maratonfutók piros rajtszámmal indultak, egy töredéke voltunk csak a többezer zöld rajtszámos félmaratonista és sárga maratoni váltófutóknak, és úgy éreztem, egy elit klubhoz tartozom. Már a würzburgi versenyen is ámulva néztem a szintén piros rajtszámos maratonistákat, és most én is köztük voltam :) Vártam, hogy 36 km felett valami eufóriát érzek ("itt még sosem jártál, Orsi"), de már annyira kész voltam, hogy csak be akartam érni a célba. 

Zsibbadtam pár napot, hogy mi legyen a következő célom, és egyáltalán, merre tovább, végül beneveztem az április végi hamburgi Haspa-maratonra, amit akkor 4 óra alatt akarok teljesíteni. Addig meg rengeteg edzés vár még.