véghajrá

Augusztussal ráfordultam a legfontosabb hónapra a felkészülés szempontjából, hirtelen rövidnek tűnik a még rendelkezésre álló idő. Kicsit lábon lőttem magam a római utunkon, mert a gyári hibás futócipőt vittem magammal, ami helyett vettem másikat. A cég nem kérte vissza, és ragasztás után eddig jól működött, az újabb pár pedig nagyon fájdítja a talppárnám. Erre Ostia Anticában elkezdett leválni az az oldal, ami eddig intakt volt. Összesen egyszer futottam a Villa Borghese kertjében, ami így is halál volt 35 fokban, feladtam 6,5 km után a tervezett 9 helyett. Így viszont kiesett több edzés, amit próbálok így-úgy reparálni, de behozni nem fogom őket, nincs végtelen időm. A derekam is megroggyant attól, hogy sokat hordoztam Mimit a hasamon, sokszor elöl-hátul gyerekkel kutyagoltam, nem vagyok már a régi. Azért nem dőltem a kardomba, mert az izmaimnak szerintem jólesett egy kis pihenő, mióta rendszeresen 25 km felett futok vasárnaponként, megint folyamatos izomfáradtsággal küzdök.

Készülnöm kell fejben is, mantrákat kitalálni a várható elfáradásra, tesztelnem kell, mit bír az emésztésem 25 km felett, és ma vettem egy újabb pár cipőt, idén a harmadikat, visszatértem a Saucony Guide-hoz, ani nem kifejezetten trail, de nem fájdítja a talpam. És ha már a boltban voltam, vettem egy varrás nélküli zoknit 22 euróért, kétség nélkül az eddigi legdrágább szoknim, de hiába vannak amúgy profi futózoknijaim, mégis dörzsölik a nagylábujjaim. Meg muszáj heti két keresztedzést valahogy abszolválni, 20-22 percet tűztem ki alkalmanként magam elé, plusz nyújtani és hengerezni, sajnos rendszeresen elbliccelem ezeket, pedig nagyon fontosak. C. noszogatott, hogy jelentkezzem fel az áprilisi hamburgi maratonra, mert szívesen összekötné egy újabb városnézéssel a versenyt, a múltkori alkalommal, amikor egy koncert miatt mentünk, viszonylag keveset láttunk belőle.