Nem tudom, hogy a napom fénypontja az volt-e, amikor Mimi rámarkolt egy félszáraz kutyaszarra az utcán, esetleg amikor belepancsolt Andó pisijébe otthon, bár az se volt kellemes, amikor a főnökömmel a viziten leblokkolt az agyam, és a tegnap felvett betegemről semmi nem jutott eszembe. Javasolta, hogy nézzünk bele a felvételes dokumentációjába, amit természetesen szintén nem írtam meg, mert nem volt időm. 

Strapás hét volt, egy munkatársam szabin, egy másik beteg, így minden jelenlévőre több betegfelvétel jutott, egy nap a héten dupla felvétellel, nekem persze csütörtökön jött egyszerre két betegem, ami a délutáni konferencia miatt szívás volt. A beteg kolléga helyett tartottam ma előadást is, hát, gyakorlat teszi a mestert. Rosszul és keveset is aludtam különböző okokból, nyúzott vagyok, esténként az altatás leginkább elhúzódott, C. meg a biciklitúrára pakolással volt elfoglalva. 

Leginkább az zavar, hogy hagytam magam sodródni, hét közepén tudatosult csak, hogy a fáradtság az oka, amiért nem jutok el az erőedzésig, persze stresszettem, meg hiába a zombiság, egyik este forgolódás közben esett le, hogy megint nyomorultul érzem magam a szociális izolációtól. De ez olyan ciki, akkora hendikepnek érzem, hogy beszélni sem szeretek róla. Azt gondoltam magamról sokáig, hogy olyan introvertált vagyok, akit kielégít az olvasás, molyolás és futás, de ez mégiscsak kevés. Így csak szenvedek, hogy nekem nincs senki a környezetemben, akivel szökőévben egyszer elmehetnék kávézni, a sok költözés felőrölte azt a kevés baráti kapcsolatot, amit kötöttem. Közben tök befeszülök, ha valakivel két szónál többet kell civilben beszélni, mint valamelyik nap is a vilimegállóban egy munkatársammal. 

Elnyígtam C.-nak is a fájdalmam, végül abban egyeztünk meg, hogy ha visszatér Baszkföldről, megnézem magamnak az egyik futóligát a környékünkön.