Bárcsak akkora önbizalmam lenne, mint a kislányomnak, aki alig tanult meg járni, már vakmerően mászik fel az emeletes ágy létráján. Ugyanez azt is jelenti, hogy egy pillanatra sem szabad szem elől téveszteni. 

Fárasztó volt ez a hét, bár a kisnyuszi alvása javult, csütörtök reggel például hét után kelt, mert kábé ébreszthetetlen volt előtte. Mimi viszont előszeretettel kel fél hatkor, és nem is ez a legrosszabb, hanem hogy én nem tudok időben elaludni. Talán a sertralin is bejátszik már, kellene megint csinálni a 8 perces meditációt, amit a férjem ajánlott. Szóval alig vártam a hétvégét, de holnap meg fél napos továbbképzésre megyek a kórházba, amin a főnököm is előad. 

Sokat esett minálunk, amitől harsogó zöld minden, odavagyok a színekért, illatokért, bármerre járok, kelek a környéken. Az utcánkban majd minden ház udvarán nő egy harang alakú virág, nem harangvirág, lila és fehér változatban, még a beton repedéseiből is kibújt: 

Meg rózsák mindenhol, hatalmas esőcseppekkel, olyan szépek. 

 

Olvastam Grossmanntól a héten az Egy ló besétál a bárba c. könyvet, nagyon furcsa, de összességében tetszett a groteszksége ellenére. A címét mondjuk képtelen vagyok megjegyezni, folyton úgy kerestem rá a molyon, hogy "bemegy egy ló a bárba", és csodálkoztam, hogy nem dob fel semmit.