Turbulens két hónapon vagyunk túl mióta munkába álltam. Azt hittem, Mimit jobban megviseli majd, hogy nem vagyunk együtt napi több órában, de az első napokat leszámítva jól megvan. Nagy az összhang köztük a nagyapjával, amin nem csodálkozom, mert apósom mindent belead, Andónak is nagyon jól viselte a gondját. Mint ma megtudtam, Mimi azt is jelzi, ha aludni akar, ölbe kéredzkedik, és elmutogatja, hogy melyik kutyaplüssel akar aludni. Ez nekem új, Andót úgy kellett mindig meggyőzni, hogy itt az ideje vízszintesbe kerülni. A kisnyuszi tegnap óta tesz meg több lépést egyhuzamban, amit már nagyon vártunk. Nem akarom hasonlítgatni őket, mert teljesen különböző gyerekek, és másképp fejlődnek, de Andó 15 hónaposan előttünk menetelve mutatta az utat a játszóra, és kapaszkodott fel a csúszda lépcsőin szülői felvigyázás mellett, Mimi meg nagyon lazán vette ezt a nagymozgás dolgot. Cserébe elképesztő copycat, mindent leutánoz és nagyon szuper a finommozgása. 

Még alig dolgoztam másfél hete, amikor egy hétfőn azzal hívott az egyik óvónő, hogy Andó megbotlott és nekiesett egy betonoszlopnak útban haza a játszóról, és vérző fejjel viszik kórházba, vele tudnék-e menni. Nem tudtam, már csak a klinikán értem őt el, szerencsére az óvónő elkísérte, nem lett nagyobb baja egy egy centis homloksebet leszámítva, de nagy volt az ijedelem.  

Nagyjából április elejétől indult meg Andó német beszédfejlődése, már nagyon sokat dumál itthon is németül. Sajnos eltanulta ezt a kioktató hangnemet, gondolom az óvónőktől, amit Mimire zúdít. Mimi ezt csináld, azt csináld, az tilos, gyere ide, maradj ott benn, szegény, még jó, hogy nem tud visszabeszélni neki és viszonylag jámborul tűri az egzecíroztatást. A kisfiam viselkedésén jobban megérződőtt, hogy már nem tudom 1-kor elhozni az oviból, plusz a beszédfejlődés oda vezetett, hogy iszonyúan regrediál babakorba. Csomót hadovál babanyelven, ami néha már kínos, amikor pl. a szomszédok köszönnek nekünk, ő meg babásan kiabál vissza. És mint mindig, amikor valami nagyon foglalkoztatja, az alvásán is lecsapódik. Nem is az elalvás, azzal általában nincs gond, mert ugye már régóta nem alszik délben, estére meg fáradt, hanem a hajnalban keléssel kínlódunk. De ilyen rendszeres 5-6 órásra kell gondolni, sőt volt már 5 előtti is. Nem könnyű. Hogy kerek legyen a kép, az oviból egyre többször jelezték vissza, hogy nyugtalan lesz, rohangál, nehéz vele. Úgy tűnik, hogy mióta jobban megérti, mi folyik körülötte, és be tud kapcsolódni a többiek játékába, többet dumál velük, jobban túl is ingerlődik. Babakora óta tudjuk, hoy a hallása érzékenyebb az átlagosnál, aminek van pozitív és negatív hozadéka, és én úgy sejtem, a ricsaj időnként, főleg egy fél hatos kelés esetén, túl sok neki. Úgyhogy miután beszéltem a főóvónénivel és a gyerekorvossal, elviszem szenzorosságra felmérni ergoterapeutához. Kíváncsi vagyok, lesz-e valami haszna, mert a terapeutával négyszemközt vannak, nem tudják az ovis káoszt szimulálni, de biztos megvannak az eszközei. Szerencsém volt amúgy, mert két nap alatt találtam praxist a közelben, eléggé tele vannak mindenhol. 

Andóval igazi nagyfiús beszélgetéseket lehet folytatni, nagyon élvezem. Egyre többet kacarásznak együtt cuki testvérekként, bevonja Mimit a játékába több-kevesebb sikerrel.  

Voltam áprilisban egy helyi futóversenyen, ahol a 19 km-es szakaszon öt nőből a harmadik lettem. Már épp készültem összekaparni magam a fűről, ahol nyújtottam, amikor hallottam, hogy ceremóniamester bemondja, most fogják kiosztani a nyertesek emléklapjait, és meghallottam a nevem. Vicces volt, mert bőven voltak előttem végző férfiak, mégis én kaptam lapot, csak mert nő vagyok. Azért büszke voltam, mert az első helyezett lány heti szinten fut maratont, a második pedig, igaz, 20 évvel idősebb nálam, de pár éve még sorban nyerte a regionális versenyeket. Mondjuk amikor odafordult hozzám, hogy elmondja, ő nagyon kínlódott a pollenallergiája miatt, és néha megállt, mert nem kapott levegőt, azt gondoltam, kedvesem, én pollenallergia nélkül is kifulladtam, de hát nem egy ligában játszunk.

Ezen a versenyen fogalmaztam meg magamnak, hogy - és ez nagyon blődül hangzik, de azért leírom - azt nem szeretem a versenyekben, hogy gyorsnak kell lenni. Ki kell lépni a komfortzónából, és nyomni kell akkor is, amikor normál eseben visszább vennék a tempóból. Duuh, mondta a férjem, de ez szerintem akkor sem magától értetődő, mert ha nem éremért megyek, akkor akár végig is kocoghatnám nyugiban, de bennem dolgozik a versenyszellem. Közben nem szabad elfutni az elejét, mert utána kínlódás kitartani, természetesen itt elfutottam, 6. km-nél éreztem, hogy túl gyors voltam, de valahogy eltelt a táv. Egy másik pasi odajött a végén, hogy elmondja, igyekezett utolérni az utolsó néhány km-en, de végül nem sikerült. Ehhez képest néhány héttel később Würzburgban nem volt meg az a hajtóerő, borzasztó volt, meleg is, és mindegyre azt láttam, hogy lehagynak. Azért gyors voltam, csak nem annyira, amennyire vártam magamtól. És a folyamatos nem alvástól meg stressztől visszaesett a kondim is április végére, minden futás nehéz volt, ólom combokkal. Mostanra nagyjából helyrerázódtam, ebben a hónapban pedig ráfordultam a félmaraton fölötti edzésekre, a mai volt az első 26-os. Ehhez hozzájött egy 600 m-es szintemelkedés, ami barátok közt is 31-32 km-re nyújtaná síkon a futást, úgyhogy nagyon örülök. Júniusra az izomfáradás miatt visszafogott edzést írattam magamnak, de lehet, hogy óvatosan megnövelem a vasárnapi hosszúkat. 

Jövő vasárnap is lesz egy 17 km-es verseny, és szerencsére a csütörtök ünnepnap, így talán nem lesz nehéz hetem. A melókáról sokat tudnék mesélni, de majd apránként. Na jó, egy apróság: a reggeli megbeszélésnek, amin a gyógytornászok és a pszichológusok is velünk ülnek, része egy 1 perces meditáció, amit hangtállal vezetnek be és fejeznek be. Not your usual hospital.  

                                                    ezt a cuki gyíkot futás közben fotóztam ma