Minden eltelt nappal megterhelőbbnek érzem ezt a rövidke időszakot, ami a munkakezdésig tart, van, hogy minden előkészület és fáradtság ellenére este nem tudok elaludni, masszív szomorúság és lelkiismeret-furdalás gyötör. A legjobb barátnőm megint eltűnt, elmerült a hipochondria bugyraiban. Nagyon szomorú vagyok, nem tudok neki segíteni, mert ezen a szinten már csak szakember tud, de magam is sajnálom, jólesne, ha lenne kivel beszélgetni, de ez van. 

Azért vannak jó dolgok is. Tegnap családilag fürdőztünk egyet a termálfürdőben, C.-t pont nem nyűgözte le annyira, mert nagyon melegnek talált minden egyes medencét, nekünk többieknek tetszett. 

Rendeltem vintedről valamit, ami sajnos kicsi lett, de egy órán belül megvették tőlem, miután visszatöltöttem a rendszerbe. Keresni nem kerestem rajta, az eredeti árán hirdettem meg, de már annak is örültem, hogy nem maradt a nyakamon. 

Holnap megint felügyelek az oviban, most kipróbáljuk, hogy Mimi itthon marad J.-val, amíg én Andóval leszek, így szerintem a másik szülőnek, aki velem lesz, is nagyobb segítségére leszek. A múltkor péntek este ugrott be, hogy az ovi udvarára napok óta kitett "kérem elszállítani" felirattal ellátott megfáradt hintaszéket elhozhatom én magam, na nem megtartani, hanem szétszedni és kidobni, és ezzel megszavaztam magamnak újabb fél óra ovis munkaórát. Elég nehéz a vesszőket úgy lefeszegetni a vázról, hogy ne tegyek szálkát az ujjamba, és haladjak is, teljesen jogos az a fél óra.  

Az utolsó napokra még maradt rengeteg kisebb-nagyobb elintéznivalóm, igyekszem nem túllihegni. Csak miért ilyen nehéz, mintha a kivégzésemre készülnék. 

Tudom, hogy normális gyászfolyamat a babázás végét megélni, pedig milyen hülyeség, nem teljesen lesz vége, csak ebben a szabad, Miminek dedikált formában. Meg ugyebár nem is annyira mélyen a tudatalattimban nyomódnak azok a gombok, amiket az osztályos munka tett belém. Nem gondoltam, hogy soha nem fogok visszatérni a kórházba, de azzal, hogy valami teljesen újat próbálok ki, erősen tesztelem a határaim. Jó ez pedig, legyetek bátorak, mondaná Lölő honatyánk, de tényleg, azzal bíztatom magam, hogy lesz egy újabb szakvizsgám, végre továbblépek, bár hogy hosszú távon mi felé, még nem tudom. 

Azért lesz még szorongós kontent épp elég.