bő lére eresztett és illusztrált

Nem tudtam magam még tavaly (haha) rávenni, hogy írjak a kiruccanásunkról, mert az év utolsó napjaiban vad olvasási hajrában voltam minden szabad időmben, ami nem volt sok, és esténként már 8-kor ágyba tudtam volna ájulni. De aztán tovább olvastam 11-ig meg éjfélig, és másnap kezdődött elölről az egész. De mindegy is, mert ma végre időben lefekszem, és csak a fogzó Mimin múlik, hogy hányszor fogok ébredni. 

Az utazásunk előtti éjjelen Mimi brutál sokat sírt, hajnali négyig C. küzdött vele a földszinten, amiből én az emeleten semmit nem észleltem, aztán váltottuk egymást. Négykor közölte velem, mármint a férjem, hogy éjjel jött rá arra, hogy bent felejtette az ATM-ben a kreditkártyáját az előző napi vásárláskor, amire  nem tudtam különösebben mit válaszolni. Másnap megálltunk az esélytelenek nyugalmával a boltnál, ahol egy doboznyi elhagyott kártya közül kiválaszthatta a sajátját, miután igazolta magát - ezt én se gondoltam volna, főleg, miután olyan negatívan méltatta a honfitársai becsületét. Kaptam egy argentín halvát közvetlenül a futás előttre, de fél órán belül felosztottuk egymás között Andóval. 

 

Útban Antucóba megálltunk egy Trupan nevű városkában, aminek a közepén volt egy nagyon helyes, két nagy faragott fapumával díszített játszótér, a fiam persze rögtön feltetette magát az egyikre, utána C. szólt, hogy amúgy ki van írva, hogy nem szabad rájuk ülni. Nem derült ki számomra, mi köze van a pumáknak Trupanhoz, bár volt erről leírás egy táblán, C. nem világosított fel, viszont le volt írva mapudungun nyelven is, ami az ü betűk miatt nekem picit a törökre hajaz, ilyen: 

Antucóban van egy vulkán, ami markánsan meghatározza a talajt és a tájképet, Nyilván le kellett porolni a tudásom a témában Andónak, hogy elvonjam a figyelmét az utazás nyűgjeiről, szerencsére horogra akadt, nagyon érdekelni kezdte a dolog. Kicsit túltolhattam a dramatikus leírást, mert némileg aggódva emlegette az elkövetkező napokban, hogy nehogy közel menjünk a vulkánhoz arra az esetre, ha épp kicsapna (sic!) a láva, mondjuk beleesni sem volt kedve a  kráterbe. 

                                               Középen a vulkán a szállásunktól fényképezve

A futóverseny a szállásfoglalásunk után néhány órával kezdődött, elvileg 5-kor, ehhez képest 6-kor még javában regisztrálták a felsorakozott futókat. A gyerekek egész jól bírták az árnyékban aszalódást, bár Andón kitört a mamitis, és azóta is random időkben szorong és mondogatja, hogy sose hagyjam el, mindig maradjak vele. Ezt nem teljesen értjük a férjemmel, arra gyanakszunk, hogy megérzi, mennyivel több időt tölt most más rokonokkal a szülei helyett, bár én is általában kéznél vagyok a futásokat és altatásokat leszámítva. 

A 6 km-t terepen kellett abszolválni, és itt jöttem rá, milyen kellemetlen ez a vulkáni homokos, köves talaj, mert igaz, hogy hülye voltam, és az aszfaltra való futócipőm vettem fel (sehol nem volt infó arról, hogy hol kell majd futni), de ez a talaj pont nem tempós futásra alkalmas, csúszik, és nagy a botlásveszély a köveken. Féltem, hogy nyílt bokatörés lesz belőle, ha nagyon nekilendülök, amit amúgy is csak időnként lehetett, mert keskeny, bokrok közé szorított pályán haladtunk, ahol nem lehetett előzni, így meg volt, hogy alig kocogásban haladtunk. Meh. Amikor végre elkezdtem kielőzni egy tágabb részen az embereket, eltévedtünk, egyre jöttek a futók, akik beértek minket. Ácsorogtunk egy hatalmas kövekkel teli kiszáradt folyómederben, és próbáltuk kitalálni, merre van az előre. Vicc, tényleg. Végül az egyik fotózó segítő, akikhez visszamentek néhányan, mutatta meg a helyes irányt, nyilván megint jól bedugult az egysávos ösvény. Féltávnál kellett volna visszafordulni, ahova vizet is ígértek, ehhez képest 2,5 km után nem sokkal vállukat vonogatva jöttek velünk szembe emberek, és mindenki más is hátra arcot csinált, úgyhogy kevesebbet futottunk, mint 6 km. 

Szóval tapasztalatnak jó volt, meg szép a hegyekben, de a kilátásban pont nem mertem gyönyörködni, mert a lábam elé kellett néznem. Este vártam, hogy tele lesz szórva csillagokkal az ég, ha már nincs fényszennyezés. Voltak is, kiszúrtam a three Mariast, de nem esett le az állam, mint 7 éve, amikor Pucon környékén sátraztunk C.-vel szintén az Andokban, és hát gyakorlatilag egy gyönyörű csillagszőnyeg volt az ég. 

A szálláson megérkezésünk után azonnal kiszúrtam egy rohadt nagy fekete pókot a fürdőben, így utána már csak úgy mertem oda belépni, hogy előtte alaposan körülnéztem minden rosszra felkészülve, bele is futottam még kettőbe, amíg ott voltunk, szerencsére azok kisebbek voltak. C. egy csomó nyuszit látott, kinek mire áll rá a szeme, ugyebár. A házacska amúgy tágas volt, de C. nagyon felhúzta magát azon, hogy mennyi random szemét halmozódott fel az udvaron, üres 6 literes vizesballonok, egy fogkefe (?), a teraszon rozsdás szöget talált, amibe simán beleléphetett volna a mezítláb rohangáló gyerek, és így tovább. Meg azon is, hogyha láthatóan sok pénzt beleöltek a ház felhúzásába, miért hagyják sorsára, kvázi lepusztulni. A tisztasággal is voltak bajok. Csalódás volt, mert online tök jónak tűnt. Meleg vízünk is csak első este volt, így én másnap vizes törölközővel rendeztem cicamosdást a gyerekeknek és magamnak, apósom és C. hősiesen hideg vizzel fürödtek. Ó, és érdekes volt a falakra választott képarzenál is, Miminek mondjuk nagyon tetszettek, többször odakérte magát a felaggatott művekhez. 

 

Vasárnap kirándultunk az Antucói Nemzeti Parkban, láttunk több, kisebb-nagyobb vízesést, azúrkék hegyi tavat és patakokat, meg az antucói tragédia műemlékét: 2005-ben 44 hadgyakorlatra kivezényelt, a katonai szolgálatát töltő fiatal közlegény és egy magasabb rangú katona vesztette életét egy hóviharban, mert a felettesük nem volt hajlandó hallgatni a véleményekre, miszerint az időjárási körülmények menetelésre alkalmatlanok. Fejfák, márvány emléklapok vannak kiállítva a dombok között elszórva ott, ahol megtalálták a testüket, egész nagy területen, szerintem szívszorító belegondolni, hogy ezek a velem egyidős fiúk egymástól elszakadva, egyedül haltak meg teljesen feleslegesen. 

 Andó sok vulkanikus sziklát megmászott, megmártotta a lábát a tóban, de a végét már eléggé unta. 

 

Kibukkanó vulkán teteje, a kellemetlen talaj

 

Férjem kedvenc fenyője, az araucaria 

 

babaaraucaria, mondjuk ezt máshol fényképeztem

Hétfőn indultunk haza, megálltunk Los Ángelesben apósom két lánytestvérénél, mind a két helyen tök nagy szeretettel fogadtak minket, Tia P-nál Andó és férjem medencéztek is, én meg találtam egy 60 darabos színes ceruza készletet, amivel mandalát színeztem, amíg Mimi a teraszon szunyált. Végül este 9-kor értünk haza, én már csak egy kiadós zuhanyra vágytam az előző napi törölközős akció után.