Így telt a 2024

Összefoglaló erről a fura évről. 

2023 végén C. aláírta a szerződést annál a kutatóintézetnél, ahova átjött, boldogan, hogy dobbanthat a müncheni cégtől és szívfájdalommal, hogy ott kell hagynunk Münchent. Vegyes érzéseink voltak kezdettől fogva, nem szívesen költöztünk, én ragaszkodtam az állásomhoz, mert jól kerestem, és próbáltam teherbe esni úgy, hogy Berufsverbottal (munkától való eltiltással) azonnal kiírjon a nőgyógyi, ráadásul A. decemberre szokott be a dadushoz három hónap után. És nagyon szerették egymást, nagyon sajnáltam felmondani neki... Ja, és decemberben még nem menstruáltam, mert szoptattam, így akkortól elkezdtem az éjszakai szopikat leépíteni, hogy megjöjjön mihamarabb.

Azzal nem számoltunk, hogy nem lesz kifejezetten könnyű akár lakást venni, akár bérelni, akkor még mindkettő játszott. Végül béreltünk, de háromszor kellett ideutazni, amíg találtunk egy jó opciót, bár ez legalább a város legpatinásabb részén, szép környéken van.

Annyira nehezen ment a lakáskeresés, hogy eleinte nem mertem felmondani sem, hátha úgy alakul, hogy C. tud csak költözni, legrosszabb esetben egy airbnb-be, mi pedig csak akkor jövünk, ha közben valaha, valamikor szerzünk lakást. Az is szóba jött, hogy A.-val júliusig maradunk, ameddig a dadus dolgozik, és augusztusban egyesítjük a családot. Én mondjuk megőrültem volna egyedül (minden tiszteletem az egyedülálló szülőké), ehhez a megoldáshoz felmerült, hogy apósom megint iderepül kisegíteni. 

Végül lett lakás időben, felmondtam február végén, a szuper munkaadóm már februárra sem fizetett ki, csak két héttel később, ami ilyen wtf volt, a nyugdíj folyósítással a munkába állásom óta szórakoztak (ti. egyszerűen nem utalták, de nem csak nekem nem, hanem a többi orvos kollégámnak is csak hosszas anyázás után), januártól pedig megint elmaradt a nyugdíj utalása, úgyhogy felhúztam magam és beteget jelentettem az utolsó két munkahetemre. Erre márciusra sem fizettek ki, csak többszöri levelezés és ügyvéddel fenyegetés után. Beleőszültem ebbe a folyamatba, nagyon sok idegszálam elrobbant ettől akkoriban április-májusban. Nem tett jót az önbecsülésemnek, hogy ezt meg lehet velem tenni, bár tudom, hogy más volt munkatárssal is szemétkedtek.

Év elején megjött, egy ciklus után pedig rögtön teherbe is estem márciusban, aminek akkor örültem, de már azon járt az eszem, hogy basszus, hogy fogok így beszoktatni is, meg dolgozni is valamennyit, amíg el nem jövök szülési szabadságra október végén.

Áprilisban szereztem dadust a kisfiamnak, mielőtt elkezdte a bölcsit hazautaztunk anyához, muszáj volt kiszakadnom innen, mert intenzíven gyászoltam Münchent, utáltam itt lenni, nem voltam jól. Nyáron és októberben még egyszer hazautaztunk, a köztes időben felvételiztem munkahelyekre, még abban a hitben, hogy pár hónapot fogok tudni dolgozni október végéig, de a beszoktatás bukta volt. Egy adott ponton akart alkalmazni egy praxis meg egy kórház is, utóbbiban egy spéci képzésre jelentkeztem, ami adott volna egy plusz szakvizsgát pár év múlva. Nem tudtam, melyiket válasszam, és emésztett a lelkiismeret-furdalás is, hogy felvesznek, pedig terhes vagyok, csalónak éreztem magam. Utánanéztem minden jogi vonatkozásnak, simán alkalmazhattak volna úgy, hogy nem tudnak róla, de lőttem egy öngólt, mert a kórházas hospitálásom alkalmával leesett a cukrom és majdnem összeestem, a főnök pedig megjegyezte magának ezt az epizódot, és amikor az alkalmazás részleteit beszéltük a hr-rel, rákérdeztek, hogy rendben vagyok-e egészségügyileg, esetleg terhes vagyok-e... Nyilván nem hazudtam, hímeztek-hámoztak, de nem vettek fel. Más kérdés, hogy nem is dolgozhattam végül sehol a véget nem érő beszoktatás miatt. 

A dadus idővel feszkózni kezdett az elhúzódó beszoktatás miatt, és fura szavakkal illette a kisfiam, amit eléggé zokon vettem, konzultáltam gyerekpszichológussal, mert nem tudtam, mivel teszek neki jót, ha forszírozom a közösséget, vagy kiveszem. Ő pedig felvázolta, hogy a két éves gyereknek mekkora változás volt a költözés, úgy, hogy látja, hogy a szülők sem érzik magukat szuperül az új helyen és a terhesség is bejátszik valamilyen szinten. Ezzel eldőlt, hogy kiveszem azonnal (szeptember végén), és úgy csinálok, mint ezer másik anyuka Magyarországon, vagyis otthon maradok a gyerekkel. Beláttam, hogy bár más volt a forgatókönyv, egyszer adódik ilyen az életben, hogy itthon vagyok vele, amúgy is kevés időnk van már csak kettesben. Jó volt csak gyereket nevelni, őszre kerültek fejben helyre a dolgok és szoktam nagyjából az új várost is meg.

A munkanélküliséget az elején nagyon nehezen éltem meg, megmérgezte a várandósságom, bőven benne jártam már a második trimeszterben, amikor világossá vált, hogy még ha A. be is szokik, nem tudok már dolgozni. Idővel segített, hogy a terhesség nem csak egy elméleti dolog volt, hanem nőtt a hasam, éreztem a magzatmozgásokat, onnantól tudtam kapcsolódni a babához és végre elfogadni, hogy nem lehet egy seggel két lovat megülni.

Nyáron még futottam meg ugye toltam a gyerünk anyukámos tornákat, de a lelki feszkó miatt egyfolytában túlettem magam, jól meg is híztam, novemberben pedig itt már jól dokumentált volt az életem. 

Októberben volt gimis osztálytalálkozónk, amire nem jutottam el, csak majdnem, nagyon sajnáltam. 

Az év vége azért szép befejezést kanyarított, M. rengeteg örömöt hoz az életembe a kisfiam mellé, és tök sok jó könyvet olvastam.